Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Búcsútáviratok, Mátis Lívia (1942-2006)
tem ki senki számát a telefonból, csak mert meghalt), a kertben gazolt. Es olyan természetes derű áradt a hangjából, amit jó volt hallani. Arról gyó'zött meg az a hang, hogy akit én ismertem, az egy kiadó vezetője volt, aki el tudta választani a munkát és a magánéletét. Kell ennél több? Mikor utoljára beszélgettünk, azt újságoltam neki, hogy nemsokára bele fogok kezdeni a trilógiám utolsó könyvébe. Lívia, tudom, hogy nem ez a legfontosabb dolog a világon, de már írom: „Volt valami, amit nem lehetett megmagyarázni. Nem is csak egy valami, de mindig csak egyetlen eggyel tudtam foglalkozni. Soha nem tudtam, mit keres kulcs az imakönyvben! A könyvjelző szalag rendben. Egy-egy kép, préselt virág, falevél. De mit keres egy lapos kulcs az utolsó oldalak között? Nem illik egy zárba sem a házban, sem a padláson, sem a pincében nem nyit ajtót, lakatot, fiókot, csak az imakönyvben lapul. Ott felejtették?” S Z A L A I ANNA Még tisztán hallom, ahogy beleszól a telefonba az ismert hang: Mátis Lívia. De már emlékké nemesednek az évtizedes munkatársi-baráti kapcsolat változó tartalmú és hangulatú együttlétei a New York palotától a Bajza utcáig. Az együtt gondolkodás, a közös teendők alapja Lívia kettős elkötelezettsége: a klasszikus és a kortárs magyar irodalom iránti szüntelen érdeklődése és nyitottsága. Az értékőrző könyvkiadás hagyományát folytatta a Magyar Remekírók sok gonddal és mégis örömmel újraindított sorozatával is. Ahiogy egy levelében írta: „Végre otthonosan érezhetem magam megint. Istenem, ha újra a régi kiadói munkát lehetne csinálni!” SARUSI MIHÁLY O volt az utolsó könyvszerkesztő? (Mármint a kéziratot olvasatlan - átfutva, szinte nyomban - a nyomdába küldő, s onnan a könyvet ugyanúgy fogadó ’szerkesztők’ mái világában?) Reméljük, nem. Reméljük, jönnek fiatalok, akik hozzá hasonlóan minden elütött betűnek, félreérthető szónak, suta mondatnak, zavaros gondolatnak utánanéznek. Nem okoskodva, nem: értőn, szeretettel, műgonddal. S nem legyintenek, hogy „az idő pénz”. Lívia tudta, a jó könyvhöz idő kell - idő a kihordáshoz. GRÓH GÁSPÁR Más biztosan másként látta. Szemtől szembe ültem vele a Magyar Szemle szerkesztőségében. Egy folyóiratnál, amelyik szinte mindig a megjelenés nehézségeivel küszködött. Ide érkezett Lívia a Kortárs Kiadótól. Az egyik létharcból a másikba. Mindenféle hatalmas táskát és szatyrot cipelt, amelyekben kéziratok, korrektúrára vagy imprimálásra váró, készülő könyvek anyaga burjánzott. Mindig valahonnan jött, és valahova ment, sohasem érkezett és távozott csak úgy, ahogyan mások, akik munkájuk után mennek vissza a mindenna90
