Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Búcsútáviratok, Mátis Lívia (1942-2006)
pi életükbe. Az ő mindennapjai ezt a sűrített munkát, az egymásba érő feladatokat jelentették. Elsősorban azt az életét ismertem tehát, amelyben a munka már nem is munka volt, hanem létforma. Ezért is hittem kifogyhatatlannak energiáit. Mindaz, amit csinált, szinte megállás nélkül, nem valami pátosztól áthatott honleányi buzgólkodás volt, hanem maga a természetesség, hogy a környezetében élők nem is nagyon tudatosították, hogy mindez munka. Mert olyan magától értetődő volt, hogy mindent megcsinál, mint az, ahogyan más levegőt vesz. Nem érezhettük áldozatnak, amit kaptunk tőle, pedig dehogy is volt természetes, hogy mindezzel megajándékoz minket. Tőle mégis természetesnek vettük. Hadd mondjam ki hát, legalább most, azért volt ez így, mert őt magát kaptuk, kapta ez a nemzet ajándékba. Természetesnek tartottuk azt, hogy amit szakmájában tudni kell, azt éppen úgy tudja, mint amit talán nem is kellene tudnia. És nem is nagyon, bizonyosan sohasem eléggé figyeltünk arra, hogy Lívia mindenekelőtt kíméletlenül okos. Látta mindennek a fonákját, és látta mindenkinek azt az arcát is, amelyet az el akart rejtem. De még ennél is előbb volt bölcs, aki tudta, hogy van valami, ami túl van jón és rosszon. Talán az ősök sorsának öntudatlan analíziséből merítette ezt a bölcsességét. Amihez nélkülözhetetlen volt a katonák harcosságának és keménységének képessége, és ugyanígy a lelkész apától örököltén a megbocsájtásé. Egymást kizáró pólusok? Csak úgy, mint az északi és a déli: ott van köztük az egész földgolyó. Es ezzel a keménységgel, fegyelemmel, belső békével élte az elmúlt évek egyre kínzóbb testi fájdalmait. A munka, ez a szerényen, öntudatosan, kimeríthetetlenül gyakorolt szenvedély, amivel annyi értéket tett ennek az inkább csak mélabút előhívó nemzet, a nemzet kultúrája asztalára, biztosan sokat segített neki abban, hogy akkor is önmaga maradjon, amikor mást már leteper- nek a bajai. Es volt egy másik Lívia is. Annak is okosan csillogott a tekintete, de nem a tudás vagy a megértés, hanem a humor ragyogott belőle. (Ami persze tudás és megértés.) Kellett ez, nagyon is kellett. Azokat a valóságos és jelképes terheket, amiket cipelt, lehetetlen volt soha le nem rakni. Aki a jót és rosszat látja, s méltatlanságnak érzi az ítélkezést, a nevetéssel is elmondhatja, amit kénytelen észrevenni. Attól töltődik fel, amitől megszabadul. És nevetni lehet akkor is, amikor ez mind mögötte marad. És újabb lehetőség a nevetésre, ha valaki visszahúzódhat abba a fedezékbe, amit az alkalmi háziasszonyság jelent. Közben persze, amikor a kemencéből előkerül a lángálló, ugyanolyan áhítatosan kell kézbe venni, mint a frissen kinyomtatott könyvet. Mert ha valamibe kezdünk, már csak a tökéletesség lehet a mérce. És nevetni kell, mert a tökéletesség sohasem érhető el. Nélküle maradtunk hát, a magunk tökéletlenségében. O pedig, kedves Zrínyije szavait kölcsönvéve, „testének romlandó sátorát letette”. Hibátlan könyvet, hibátlan lapot még soha, senki nem adott ki. De az elkészült kötetekben nem beléjük lopódzott, megannyi ilyen-olyan hiba, hanem a végső, a hiba nélkül való jelentés a fontos. Ennek a jelentésnek most már véglegesen része Mátis Lívia élete, munkája is. 91
