Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Oravecz Imre: Ondrok gödre
2 4 . János még egyszer vetett mást a felszabadult búzaföldjeibe, takarmányozás céljára mislinget, bükkönyt, tarlórépát. Még egy esztendeig nem tudta kifundálni, mitévő legyen, mivel helyettesítse a búzát. Annyival tartott tovább tanácstalansága, egy helyben topogása. Két esztendő után megszűnt, legalábbis egy időre, mert úgy érezte, megtalálta, amit keresett. Kálba ment alkatrészért, a vetőgéphez. Létesített ott a gyár egy lerakatot. Már elhagyta Verpelétet, amikor dohányt pillantott meg a völgy laposán, az úttól jobbra, a Tárná irányában. Nem pár tövet egy kis darab földön, hanem sokat egy nagy táblán. És mellette még egy táblát. Nem zugtermesztés folyt tehát, nem a házi szükségletek illegális kielégítésére ültették, hanem eladásra. Úgy lehetett, úgy törvényesnek számított, csak be kellett jelenteni, mert a dohány az ötvenes évektől jövedéki termék lett. Lehúzódott a kocsival az út szélére, megállította a lovakat, és leszállt a bakról. Egymástól egyenlő távolságra ültetve, minden irányban szellős közöket tartva sorjázott a dohány a kapált, szép tiszta földön. Magas volt, erős, sok, halványzöld kövér levéllel, és éppen virágzott, lilán virított a tetején a virágja. A közökön messze be lehetett látni közé. Gyönyörködtette a szemet, jó volt nézni. Átlépte az útszéli árkot. Bement a legközelebbi sorközbe, lehajolt, felvett egy marék földet, felegyenesedett, megmorzsolta az ujjaival, aztán eldobta. Majd sarkon fordult, visszament a kocsihoz, és meg se állt Kálig. Ott megvette, ami kellett, hazafelé fordította a kocsit, és mint akinek hirtelen sietős lett a dolga, a lovak közé csapott. Verpelét alatt, a dohányföldeknél nem állt meg ismét, csak lassított, de még izgatottabb lett, mikor elhaladt mellettük. Otthon először nem szólt senkinek. Másnap Egerben vásár volt. Bement, azzal az ürüggyel, hogy új hámot vesz, de valójában a dohánybeváltóba. Megérdeklődni, hogyan veszik át a dohányt, milyen feltételekkel, és hol kell bejelenteni. Nagy kerülő ugyan, de visszafelé megint Verpelétnek vette az irányt. Tovább tájékozódott. Felkeresett egy dohányosgazdát, és az megerősítette a feltevését. Megtudta tőle, hogy jó pénzt lehet kivenni a dohányból, ha az idő is úgy akarja, de sok baj van vele, és érteni is kell hozzá. Ezt az utóbbit a verpeléti ember így szó szerint nem mondta ki, de ezt lehetett kivenni a szavaiból, mikor felsorolta, mi mindent kíván. Csak ezután avatta be az otthoniakat, először Barczai sógort, Terézt, végül az apját. Barczai sógor elgondolkodott: — Gyerek - még mindig így szólította -, a dohány minekünk nem újság. Ha kevéske is, de itt régebben mindig volt. Igaz, csak a magunk céljára, és mióta engedély kell rá, csak dugiban. De tudjuk, hogy kell ültetni, ápolni, kezelni. Apád is tudja, én is tudom. Szóval, konyháink hozzá kicsinyt, kicsiben, de nagyban... Nem tudom. Meg sok baj van ám vele, sok kéz kell hozzá. Meg kényes jószág. Palántáról kell nevelni, aztán meg folyvást szedni az alsó leveleit, ahogy nő, felfűzni, szárítani, simítani. Akárki napszámost nem is fogad8
