Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Békés Márton: A jobboldal és a konzervativizmus
A KONZERVATÍV LELKI ARCA Halász Gábor a rá jellemző sajátosan plasztikus szellemtörténeti látásmóddal így ír Asbóthról elmélkedve: „Konzervatív a szó nálunk mindig népszerűtlen értelmében, valaki, aki bizalmatlanul áll szemben az u ralkodó frázisokkal, és csak a becsületesen végiggondolt eszméknek hajlandó hitelt adni nem a ragyogó látszatigazságoknak. A Dessewjfy Aurélok fajtájából való, akik önmagukból építik ki világnézetüket, és nem hajlandók befolyásoltatni magukat a tömegtől; persze a tömeg sem hajlandó tudomást venni róluk. Valójában moralisták, gondolatviláguk szigorú belső' rendjét és fegyelmét szeretnék mindenütt viszontlátni, saját becsületességüket emelnék általános normává. íme a konzervatív sikertelenség és hűvösen arisztokratikus fölény stílszerű összefoglalása! A konzervatív ember lelkivilágát kevéssé lehet összefoglalni politikai kategóriákkal vagy egzakt fogalmakkal. Két lehetőség nyílik a lényeg megragadására: a fenti szellemtörténeti retorika vagy a művészet. Mi most az utóbbit választva megpróbáljuk körülírni a konzervatív belsőt, és kicsit he is hatolni rejtelmeibe, hogy megláthassuk azt a magatartásmódot, életérzést, amely valakit konzervatívvá tesz. A jeles romantikus német festő, Caspar David Friedrich híres, A vándor a ködtenger felett című képén" fekete ruhás, sétapálcás vándort ábrázol fedetlen fővel, aki egy tengerparti sziklabércen háttal állva a szemközti sziklákhoz csapódó vad habokat nézi, a ködön át távolba vesző hegyek körvonalait vizsgálja, s közben belül szemlélődik.’4 A vándor arcát — hasonlóan a festő késői korszakainak számos más emberábrázolásához - nem látjuk, csupán sziluettje bontakozik ki a tipikus friedrichi Rückenfigu/mák. A romantikus iskola zsánereivel és kis túlzásaival megfestett kimerevített jelenet nem véletlenül hat kissé örökkévalóság-szerűen, noha a környezet dinamikusan változik, a Friedrich által olyannyira szeretet misztikus-panteista természetábrázolásnak megfelelően. A kép egy elvonulást, intellektuális alapállást fejez ki, ahogyan Ernst Jünger írja: „létezik közöttünk egy kiváló csapat, amely már régen visszahúzódott a könyvtárakból és az arénák porából, vissza a legbelsőbb terekbe, egy legsötétebb Tibetbe. Hiszek az emberekben, akik magányosan ülnek sötét szobákban, mozdulatlanul, mint a sziklák”:' Friedrich magányos vándora a múltból jön, most a jelenben sziklán áll, és nyugodtan szemléli a Valaki által köddel elrejtett jövő körvonalait. A kép tere idővé tágul. A vándor nem tervezi meg a jövőt, nem mérnöke a társadalomnak, csupán a hagyomány okán és a tapasztalat nyomán ösztönösen érzi, mi lesz, és mit kell tennie. Archetípusa az irracionális bizonyosságnak. Ahogy ott áll, látszik: fegyver nélkül is harcos, megkötöttségeivel is szabad - sőt: csak azok által! -, férfi testi és szellemi értelemben, cím nélkíil is nemes, mert az intellektus arisztokratája. Nyugodt, hűvös, hiszen a „tudatosan konzervatív ember magányosan áll a józanságukat vesztettek között, egyedüli éber az alvajárók között, akik álmaikat összekeverik a valósággal”A 93
