Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

családban, hisz bármit mondhatott múltjáról, minden homályosnak tűnt körülötte. Számos kapcsolatom ezért múlt el. Lilliane családja is hasonlóképp viselkedett. De Lilliane lázadt, és összeházasodtunk, ám a normandiai, egy­szerű polgári család nem akart tudomást venni rólam. Aztán én is megmaka­csoltam magam, önérzetemet tartva, nem mentem hozzájuk, csak amikor feleségem édesapja súlyos beteg lett 1975-ben, így a halálos ágyán ismerkedtünk meg. Először és utoljára láttuk egymást. Lilliane bájosan beren­dezte padláslakásunkat, s hosszú időn át boldogan ott éltünk; színházba, kiál­lításokra jártunk, barátokat fogadtuk, mígnem tartós kölcsönre lakást vettünk Párizs környékén egy bérházban. Sokat utaztunk, kirándultunk.- Becsben is együtt voltatok...?- Értem kérdésedet; 1966-ban talán három órát tartózkodtunk ott, de egy kávéra se volt időnk. Az a bécsi út élet-halál játék volt, az én hibámból. Anyámnak részletesen megírtam az út tervét, s persze, hogy a pesti belügyisek felbontották és elolvasták a levelet. Feltűnt már a párizsi pályaudvaron, hogy valaki nagyon figyel, utólag aztán már okos lettem, nyilván a követségi spicli ellenőrizte, hogy a jelzett időben felszállok-e a bécsi vonatra. Amikor a West- bahnhofon jöttünk le a lépcsőn, hogy a bőröndöket beadjuk megőrzésre, látjuk Lilliane-nal, hogy két sötétruhás férfi erősen figyel felfelé. Leértünk, s ők egymásra néztek, aztán egyszerre rámvillantak. Akkor már láttam, itt baj van, engem figyelnek! Odamentem a ruhatárhoz, hogy beadjam a bőröndöt, de közben lehajoltam, s így észrevétlen visszanéztem, és láttam: egyik elővett egy papírt, a másiknak odaadta, az rápillantott, s bólintottak. Azonosítottak! - futott át bennem, és suttogva mondtam Lilliane-nak: „Most le kell lépni! Mert ha elkapnak, te nem tudsz németül, s amíg segítséget szerzel, addigra engem elaltatva egy dunai uszályon Pest felé hajókáztatnak!” Gyorsan cselekedtünk: bementünk a restibe, s a személyzet felháborodásával mit se törődve, a kony­hán át a hátsó kijáraton eltűntünk, majd egy taxiba ültünk; s több, mint egy órán át a városban furikáztunk. Visszatértünk, de messziről is láttuk: a két pasas, nyilván a Szabó László- és Pintér István-féle belügyi alvilág kopói, még mindig ott várakoztak a kijáratnál. Távolabb kiszálltunk a gépkocsiból, s gyor­san a vasutasok pihenőházában eltűntünk, ahonnan lejuthattunk a vágányok­hoz, közben én lerohantam a megőrzőbe, s magamhoz kaptam a csomagot, majd az első nyugat felé induló vonatra felszálltunk. Azokban a percekben fe­leségem is megérezhette a keleti vasfüggöny mögötti világ félelmetes légkörét.- Ahol édesanyád és nővéred is élt!- Állandó zaklatások és megfélemlítések közepette. Veránál tizenhatszor jártak házkutatási céllal, legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal úgy megütötték, hogy állkapcsát műteni kellett. Egyetemi végzettséggel hosszú ideig kocsimo­sóként dolgozhatott. Anyám is folytonos rettegésben élt. Nézd ezt az 1976-os levelét! Ebben beszámol arról, hogy nővéremmel közölték: minden lépésemet követik, bizonyságként még párizsi szerepléseimről is mutattak fényképeket, s főként beszédeimet ócsárolták. Anyai aggódással kérlelt: fejezzem be a közéle­ti szereplést, mert ha nem állok félre, „módjukban áll elhallgattatni”. Szegény édesanya, féltése holtáig nem szűnt meg, 1986-ban temetésére se mehettem haza. 31

Next

/
Thumbnails
Contents