Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

családban, hisz bármit mondhatott múltjáról, minden homályosnak tűnt körülötte. Számos kapcsolatom ezért múlt el. Lilliane családja is hasonlóképp viselkedett. De Lilliane lázadt, és összeházasodtunk, ám a normandiai, egyszerű polgári család nem akart tudomást venni rólam. Aztán én is megmakacsoltam magam, önérzetemet tartva, nem mentem hozzájuk, csak amikor feleségem édesapja súlyos beteg lett 1975-ben, így a halálos ágyán ismerkedtünk meg. Először és utoljára láttuk egymást. Lilliane bájosan berendezte padláslakásunkat, s hosszú időn át boldogan ott éltünk; színházba, kiállításokra jártunk, barátokat fogadtuk, mígnem tartós kölcsönre lakást vettünk Párizs környékén egy bérházban. Sokat utaztunk, kirándultunk.- Becsben is együtt voltatok...?- Értem kérdésedet; 1966-ban talán három órát tartózkodtunk ott, de egy kávéra se volt időnk. Az a bécsi út élet-halál játék volt, az én hibámból. Anyámnak részletesen megírtam az út tervét, s persze, hogy a pesti belügyisek felbontották és elolvasták a levelet. Feltűnt már a párizsi pályaudvaron, hogy valaki nagyon figyel, utólag aztán már okos lettem, nyilván a követségi spicli ellenőrizte, hogy a jelzett időben felszállok-e a bécsi vonatra. Amikor a West- bahnhofon jöttünk le a lépcsőn, hogy a bőröndöket beadjuk megőrzésre, látjuk Lilliane-nal, hogy két sötétruhás férfi erősen figyel felfelé. Leértünk, s ők egymásra néztek, aztán egyszerre rámvillantak. Akkor már láttam, itt baj van, engem figyelnek! Odamentem a ruhatárhoz, hogy beadjam a bőröndöt, de közben lehajoltam, s így észrevétlen visszanéztem, és láttam: egyik elővett egy papírt, a másiknak odaadta, az rápillantott, s bólintottak. Azonosítottak! - futott át bennem, és suttogva mondtam Lilliane-nak: „Most le kell lépni! Mert ha elkapnak, te nem tudsz németül, s amíg segítséget szerzel, addigra engem elaltatva egy dunai uszályon Pest felé hajókáztatnak!” Gyorsan cselekedtünk: bementünk a restibe, s a személyzet felháborodásával mit se törődve, a konyhán át a hátsó kijáraton eltűntünk, majd egy taxiba ültünk; s több, mint egy órán át a városban furikáztunk. Visszatértünk, de messziről is láttuk: a két pasas, nyilván a Szabó László- és Pintér István-féle belügyi alvilág kopói, még mindig ott várakoztak a kijáratnál. Távolabb kiszálltunk a gépkocsiból, s gyorsan a vasutasok pihenőházában eltűntünk, ahonnan lejuthattunk a vágányokhoz, közben én lerohantam a megőrzőbe, s magamhoz kaptam a csomagot, majd az első nyugat felé induló vonatra felszálltunk. Azokban a percekben feleségem is megérezhette a keleti vasfüggöny mögötti világ félelmetes légkörét.- Ahol édesanyád és nővéred is élt!- Állandó zaklatások és megfélemlítések közepette. Veránál tizenhatszor jártak házkutatási céllal, legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal úgy megütötték, hogy állkapcsát műteni kellett. Egyetemi végzettséggel hosszú ideig kocsimosóként dolgozhatott. Anyám is folytonos rettegésben élt. Nézd ezt az 1976-os levelét! Ebben beszámol arról, hogy nővéremmel közölték: minden lépésemet követik, bizonyságként még párizsi szerepléseimről is mutattak fényképeket, s főként beszédeimet ócsárolták. Anyai aggódással kérlelt: fejezzem be a közéleti szereplést, mert ha nem állok félre, „módjukban áll elhallgattatni”. Szegény édesanya, féltése holtáig nem szűnt meg, 1986-ban temetésére se mehettem haza.

31