Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"
- Az életedet tetted a forradalom és a magyar szabadság ügyére?- 1960-ban egy vegyészeti gyárban kutatómérnökként helyezkedtem el, s harminc év után innen mentem nyugdíjba. Szerényen éltünk Lilliane-nal, minden szabadidőmet és pénzemet a szervezetre fordítottam. A szövetség tagjai szegények voltak, s a tagdíjakból összegyűlt összeg fölötti kiadásokat gyakran álltam, hol ötszáz, netán ezer frankkal, vagy még ennél is többel egészítettem ki a kasszát. Sokszor évekig nem mentem szabadságra, mert szabadidőmet lekötötte a szervezet. Mi soha, sehonnan nem kaptunk támogatást. Rengeteget dolgoztunk a reménytelenségek közepette is. Ellentétben más honfitársainkkal, nekünk az volt a célunk, hogy ne magunk között búsongjunk a haza sorsán, hanem a franciákkal és a világ más népeivel ismertessük meg az ’56-os forradalom valós történetét. Halálra ítélt bajtársak megmentéséért röpcéduláztunk, cikkeket írtam, tévében és rádióban sokszor nyilatkoztam. Kádár 1978-as és 1984-es párizsi látogatása alkalmából tiltakoztunk kommunista rendszere ellen; a Le Parsienne-ben s más jobboldali lapokban mondtam el a forradalom igazát. Nemrég elhunyt barátommal, Németh István főtitkárral nagyszerűen dolgoztunk, szerveztük a nemzeti ünnepeket, s 1972-től a kivégzett mártírjaink emlékére a Diadalívnél a koszorúzást is mi rendeztük, egyedüli külföldi illetékességű szervezetként tehettük ezt, mert az Ismeretlen katona sírjánál a magas rangú külföldi politikus vendégek mellett csak a francia egyesületek és katonai szervezetek tiszteleghetnek. Többször végleges megszűnés veszélyeztette ezt a nemes kegyeleti eseményt, de mindig sikerült megmenteni, köszönhetően a francia hatóságokkal való jó kapcsolatunknak. 1996-ban, a 40. évfordulón még a zenekar részvételét is engedélyezték. Együttműködtünk a román, az orosz, a grúz, a lengyel, a tibeti, a vietnami és más szabadságjogi szervezetekkel. Gyakran hívtak külföldi tanácskozásokra, mindig a magam pénzén utaztam, és több nemzetközi szervezet megtisztelő vezetőjének is érdemesítettek.-Mikorgyanítottad, bogy hazatérhetsz?- A Pére-Lachaise temetőben 1988. június 16-án, amikor Nagy Imre és mártírtársainak emlékművét avattuk. Hatalmas nemzetközi érdeklődés kísérte, s a mi szervezetünk is sokat segített az előkészületekben az Emberi Jogok Ligája Magyar Szervezetének. Az ünnepség után Fejtő Ferenc nagyon szép levélben köszönte meg közreműködésünket. Akkor már otthon is olyan erősen mozdult a politikai élet, hogy érezni lehetett; idő kérdése, és a fordul a világ. Addig a párizsi hivatalos magyar intézményekbe se mentem el, a Magyar (Vörös) Házba se, amelyet a magyar állam pénzelt. Nem sokkal a szabad választás után, 1990-ben Fónayjenő hívott, hogy otthon a hortobágyi kitelepítettek emlékére rendezett emlékünnepségen vegyek részt. Meglepően szépen fogadtak, s abban az évben még többször hazatértem. Ősszel az Országos Széchényi Könyvtárban rendeztek két napos tanácskozást, amelyen hivatalos előadónak kértek fel. S ott elmondtam: a forradalmat nem a reformkommunisták, hanem a diákok és a munkások csinálták. Mi Nagy Imrét november 4. után kezdtük tisztelni. S az volt az álláspontunk, ha a forradalom győz, Nagy Imrének és az egész kommunista vezetésnek el kell tűnnie. Litván Gyuri, akivel jó baráti kapcsolatban vagyok, nagyon fájlalta gondolatmenetemet. De én 32
