Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

tünk, hogy Párizsban maradunk. Megkerestük azt a kedves családot, akit megismertünk a táborban, amikor a magyar menekültek hírére Chatelle- reault-ba látogattak. Segítségükkel eljutottunk egy párizsi katolikus segély- szervezethez, ahol némi zsebpénzt adtak, s azt mondták, hogy lakással ugyan nem szolgálhatnak, de a XI. kerületben egy apácakolostorban néhány napig ellakhatunk. Kérdésedre válaszolva: Párizs csodálatos volt, de a szabadság érzése, hogy nem kell félnünk, az mindent felülmúlt. Mintha drogosok lettünk volna; mámoros állapotban éltünk, minden percét élveztük a veszélynélküliségnek.- Gondolom, az apácák azért nem lehettek annyira felszabadultak, hiszen esténként világfiak jártak a szállásukra...- Akkor még nem volt munkanélküliség Franciaországban. Gyorsan munkához jutottunk, autóbuszkarosszéria-gyárban dolgoztunk, gurulós weekend kocsiban otthonhoz is juthattunk volna, de nem volt kedvünk felcserélni a kényelmes kolostori szobával. Am a Bastille közelében, a Parmentiére utca környéki boltokban megindult a pletyka; kolostori hírünk terjedt, s aztán tapintatosan közölték velünk, hogy üdvös volna távozásunk. De kedvesen segítettek is: a közelben a rend tulajdona volt egy háromemeletes házban a padlástér, amit felajánlottak állandó lakhatásra. Kaptunk matracokat, szekrényt, két ágyat, fűtés nem volt ugyan, a vécé is kinn a folyosón, de mit számított! Jelképes összeget kértek, lassan berendezkedtünk, és örömben éltünk.

— Nem kísértett a hét éve Pesten abbahagatott. egyetemi

— Ha nem kérdezed is, ezzel folytatom. Francia nyelvtanulásra beiratkoztunk, levélben kértem anyámat, hogy hivatalos papírjaimat küldje ki, ezek kerülővel, de megérkeztek. Elhagytuk az autógyárat, s öthónapos tanulás után ösztöndíjas lehettem a gyógyszerészeti egyetemen. Egy évet végezhettem el, mert a börtönbeli injekciózás árnya rámtelepedett. Erőltettem a tanulást, egyik nap még ment, Feri is segített, ő jóízűen horkolt éjszaka, de én nem aludtam, s másnap már nem tudtam követni az anyagot, mert az emlékezetem elapadt. Ferinek sikerült a vizsga, nekem nem. Egy év után átiratkoztam a kémiai főiskolára.

— Azért a párizsi diákélet folytatódott?- De még mennyire! Életem legboldogabb korszaka volt. A vakációzások! Bár 1957-ben egy diáktáborban Bordeaux fölött majdnem belefulladtam a tengerbe. A bolsevik rend életveszélyes voltáról már szereztem tapasztalatot, de a tengeri hullámzás halálközeli természetét nem ismertem. Fuldoklás közben átfutott rajtam: „annyi életveszélyből megszabadultam”, s most az a sorsom, hogy ily bután végezzem? Uszótudásom már nem segített, de, isteni gondviselés, egy kereszthullám akkorát lódított rajtam, hogy lendületéből talajt fogott a lábam. Azóta térdig megyek a tengerbe, sosem tovább. A következő év nyarán a XVI. kerületben egy leánykollégiumban dolgoztam pincérként, ahol amerikai lányokat fogadtak... - gyönyörű életem volt! Diákéveinkben még a Pigalle mulatóit is potyán végigjártuk. Amolyan csali legénynek álltunk nyári estéken. Egy pohár pezsgőt kaptunk, s táncolni kellett a zenekar előtt, hogy gyűljön a közönség. Amikor megtelt a mulató, mehettünk haza, hogy ne foglaljunk asztalt. Az utolsó metróval már otthon voltunk.

26