Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

között is lehetnek segítőkész, rendes emberek. De egyszerűen mondom: Emberek.- Könnyen átjutottatok a határon?- Regényes részletekkel nem terhellek; ezért itt csak annyit, hogy éjszaka, a magyar-csehszlovák és osztrák határ között szédelegve Rajkánál, nagy nehezen november 28-án átjutottunk, s az eizenstadti táborban találtunk szállásra. Az, hogy december 3-án már Franciaországba érkeztünk, nem valamiféle frankománia eredménye volt, hanem az, hogy Ausztriából leghamarabb ide indult vöröskeresztes vonat. Közép-Franciaországban, Chatellerault-ban egy elhagyott laktanyában a franciák nagyon szépen fogadtak, lehettünk ott magyarok vagy nyolcszázan. Még a lakosság is jött, hoztak élelmet, megható volt, csak a legjobbakat mondhatom. Egy ívet kellett kitölteni, ki hova akar menni; három országot lehetett megnevezni, én Németországot, Angliát és Dél-Afrikát jelöltem meg. Kérdezed persze, hogy az utóbbit miért jelöltem. Gondoltam, egy-két év múlva már hazatérhetek, addig pedig lássak világot.- Honfitársaink hogyan viselkedtek a táborban?- Először rendesen, aztán kezdtek hőbörögni, mondván egyik rabságból a másikba kerültünk. Egy nagy hálóteremben aludtak vagy ötvenen, különösen ezek lázongtak. Ferivel aztán elhatároztuk, hogy rendet csinálunk. Alig volt forradalmár közöttük, szigorúan beszéltünk velük: „Hol voltatok a forradalom idején, most meg a szátokat jártatjátok? Örüljetek, hogy kaptok enni és nyugodtan alhattok!” Sikerült őket elcsendesíteni. Vegyes társaság volt; legtöbben a kalandot keresték, találkoztam egy Corvin közivel, két kommunista is előbukkant; a népség háromnegyed része maradhatott volna otthon, semmi okuk nem volt a távozásra. Jónéhányan aztán rájöttek erre, és hazatértek. Mi türelmesen várakoztunk, de a német követségtől jelzés nem érkezett. Egy második világháborús francia ezredes, politikai tiszt megkeresett, s mondta: átnézték a listákat, ismerik tevékenységünket, és szeretnék, ha Franciaországban maradnánk. Ragaszkodtunk Németországhoz, megértették, és ingyen kaptunk vonatjegyet, hogy Párizsban a német konzulátuson érdeklődjünk sorsunk felől.- Első pillantás Párizsra...!- Csak ámultunk...; az Invaldies, a Notre Dame, a hidak, s minden... Kora este érkeztünk, bolyongtunk a városban, és tanakodtunk, hogy hol aludjunk. Rendőrök irányították a forgalmat, s valahol a III. Sándor híd közelében odamentünk az egyikhez, franciául nem tudtunk, de kézzel lábbal csak elmagyaráztuk óhajunkat. Megértette, s ő is viszont mutogatott: fél óra múlva lejár a szolgálata, majd segít! Megvártuk, s elindultunk vele a kerületi rendőr- kapitányságra. Beszélt feletteseivel, majd..., hiszed vagy nem, megnyitottak nekünk - egy cellát! Első párizsi éjszakánkat tehát ideiglenes börtönben töltöttük, a cella ajtaját persze nyitva hagyták, elmentünk, kevés pénzünkből bagettet és sajtot vettük, s megvacsoráztunk. Reggel még megkávéztattak, majd megköszönve szívességüket, Ferivel elmentünk a német követségre, ahol közölték: adatainkat ismerik, de már betelt a kvóta. Ami a németek esetében nem egyszerűen a befogadási engedélyek zárolását jelentette, mert aki tőlük bevándorlási engedélyt kapott, annak lakás és munkahely is járt. Úgy döntöt25