Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"
- Talán alkalmi forradalmi börtönbizottmány is alakult?- Ha kérdésedet úgy érted, hogy a szabadulás rendben bonyolódjon, akkor igen; Gérecz Attila megkérdezte: ,Jenő, amíg sorodra vársz, segítenél?”, hogy ábécé sorrendben csak a politikai foglyok elbocsátását papírral is igazolva intézzük. Persze, hogy segítettem. Voltak ugyanis olyanok, akik esetében a közbűntényes és a politikai szempontok keveredtek. Emlékszem egy fiatalemberre, aki sikkasztását követően disszidálni akart, de elfogták, s közénk zárták, de hát nem szabadulhatott, zokogása ma is bennem él. Mindenki igazolványt kapott, amelyben az állt, hogy a Legfelsó'bb Ügyészség Forradalmi Bizottságának határozata alapján szabadult, s „kérjük a hatóságokat, hogy hazatérését segítse elő minden eszközzel.” Az ávósók letartóztatásba kerültek, de semmi bosszút nem hirdettünk ellenük. Fiatal kiskatonák voltak, a ruharaktárból civilbe öltöztettük őket, nehogy szabadulás után hazafelé tartva a népharag végezzen velük. Micsoda drámák zajlottak le azokban az órákban! Képzeld, Bogárt, a hóhért a disznóólban találtuk meg, oda bújt el. Egylovas kocsijával a rabkonyhán megmaradt ételt naponta ingyen vitte a disznóinak. Micsoda képek, Laci! Hogy miért nem csinálnak erről filmet?! 31-én, a szabadulás hírére reggel óriási tömeg gyülekezett a börtön falain kívül, s kezdték énekelni a Himnuszt - mi pedig belül velük énekeltük! Azóta, ha bármikor felhangzik nemzeti imádságunk, mindig ez a csodálatos és megrendítő kőbányai hajnal idéződik bennem. Szabadulási papíromon az október 31 -i dátum áll, de valójában csak november 1-jén délután, talán utolsónak hagytam el a börtönt, mert végig segítettem Gérecz Attilának és Luka Lászlónak, akik intézték az igazolást.- Feledhetetlen a szabadság pillanata?- Amikor kiléptem a börtön ajtaján, óriási tapsvihar fogadott, sosem látott emberek simogatták az arcomat, munkásemberek nyújtották a kezüket. A másik csoport, amely még a Fő utcában volt letartóztatva, már kiszabadult, s azok is vártak. Megrendítő élmény volt. Éppen akkor két teherautó érkezett, rajta ávós tetemek, azokat bizony megköpködték. A temetőbe hívtak az emberek, ahol hosszú sorban, festetlen nyers fakoporsók álltak egymás mellett, rajtuk temérdek virág, s gyertyák világoltak. Az emberek halálos csöndben térdeltek és imádkoztak. En is letérdeltem, és hálát mondtam szabadulásomért, s üdvösséget kértem az áldozatoknak. Akik közül kettőt megnéztem; a koporsóban egyik ballonkabátos diák volt, a másikban pedig egy nő feküdt beszkártos ruhában. Halott szovjet katonákat is hoztak, de semmiféle hang, vagy köpködés nem kísérte őket; ahogy bennem, másokban is a szánalom élt irántuk; idevezényelték őket, s szerencsétlenek azt sem tudták, miért haltak meg. Az ávós halottak felé már öklüket rázták az emberek, és gyűlölködő kifejezések hangzottak el, de ez nekem nem tetszett, mert aki meghalt, az már nem ellenség, a végső kegyelet már a földöntúli embernek szóló gesztus. No, de ha tollad jóvoltából válaszolhatok a valótlanságokra; elmondhatom: 23-a után kilenc nappal szabadultam, és fegyverrel csak azután harcolhattam.- Könnyen hazajutottál?- Egy kisteherrel haza akartak vinni Óbudára, de akkor már hallottam, hogy a Corvin közben nagy csoport harcol. Minthogy nagymamám a közelben, a 18
