Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

is zaftosán ismertetik a Sujánszky (helyesen írjuk) Jenő vezette „hadapródok szervezeté"-nekfegyveres terveit, amelynek égik központi akciója a rádió elfoglalása lett volna. Ha ők 1955-ben tervezték, persze, bogy 1956. október 23-án az istenáldotta nép óhajuk szerint cselekedett. De már legyint Sujánszky Jenő, hágjuk immár a Hollós-, Sólyom-féle siket és hazug müveket; s kacagva még Pintér István és Szabó László Titkos utakon (1959) című (agy-rém) regényét mutatja: a bevezetőt követően, amely „a rendőri szervek jó munkájának” dicséretével zárul, az első jelenetet két gőzölgő kávé közé rajzolt iniciálé (illusztráció: Bánó Endre) is ékesít: „Egy bécsi eszpresszó teraszán ültek, eg bécsi utcát figeltek — de Budapestet látták. Súlyánszky Jenő vitte a szót...". Sujánszky Jenő 1966-ban járt először Becsben, akkor is három órát időzött ott. Majd ez a történet is sorra kerül! Most türelmesen vegük sorra az eseményeket.)- Látod, már kacagni is tudunk a sok hitvány, összefércelt irományon, de egykor súlyos politikai vádiratot jelentettek. S nemcsak az itthon maradtak- nak. Engem 1957-ben a francia elhárítás figyelmeztetett: ismeretlen személy- lyel ne találkozzak, s ne is álljak szóba, és vigyázzak, a járda szélén ne közlekedjek! Értettem a szóból, az életem Párizsban is veszélyben forgott.- Azért 1955 decemberével ne hasonlítsuk!- Igen, akkor lebuktunk, s azt hittük, élve nem szabadulunk az AVO börtönéből. Ügyünk nem volt koncepciós per, mert valóban fegyveres összesküvést szerveztünk a kommunista rendszer megbuktatására. Igen, fegyvereket szereztünk, s a lakihegyi adó és a rádió elfoglalására is készítettünk terveket.- Hogan volt bátorságotok abban a rettegett korban?- Nézd, én a kőszegi és a nagyváradi iskolában a szovjet bolsevizmus elleni szellemben és hazaszeretetben nevelkedtem. Tizenöt évesen Budán a katlancsatában önkéntesként harcoltam a szovjet csapatok ellen, majd a kitörés napján, február 11-én fogságba estem, de néhány hét után sikerült megszökni. 1945 után jó ideig hittem, hogy majd javul az életünk. De aztán egyre inkább előtűnt a rendszer természete: apámtól Siófokon elvették a patikáját, s minket mint kizsákmányolókat „betelepítettek” Budapestre, a III. kerület Föld utca 57-ben kaptunk egy nyomorúságos lakást. Két évet jártam a Gyógyszerészeti Egyetemre, de mint osztályidegent kirúgtak, és segédmunkásként dolgoztam a FAÉRT-nél, majd a Gyógyszerértékesítő Vállalatnál már irodai munkához jutottam. 1949-re a reménységem végleg elapadt; a kommunista párt egyeduralkodó lett, s képviseletében az AVH mindenható úrként rendelkezett az emberi sorsok felett. Megrendített Mindszenty meghurcolása is, nemcsak azért mert kardinális, hanem mert bátran kiállt a magyarság érdekeiért. De azt is látnom kellett húszéves fiatalemberként, hogy ez a bolsevik rendszer saját embereinek sem kegyelmez; a Sólyom, Pálffy és a Rajk elleni perek igazolták ezt, s a családi emlékezet nyomán az is tisztázódott előttem, hogy rákosiék a szovjetet követik. Apámék többször beszéltek a trockista perekről, Kamenyev, Zinovjev, Radek meggyilkolásáról, láttam tehát az ország végzetes sorsát. S ebben az esztendőben, 1949-ben alakult meg az Atlanti Szövetség, amely a szovjet blokk ellen szerveződött. Ne felejtsd el, a mi generációnk még rendkívül idealista volt; tisztességre, hazugsággyűlöletre, hazaszeretetre, nemzeti önérzetre neveltek, s ez borzasztóan komolyan meghatározta az életünket és a

13