Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

gondolkodásunkat. Mi pedig láttuk, hogy egy nemzetpusztító, hazug világ készülődik. Úgy éreztem, hogy hamarosan robban a feszültség a két világtábor között, s én a NATO-t tartottam Magyarország barátjának. Akkor már úgy éreztem, ha kell, az életemet kockáztatva, a szovjetek hátában is harcolok, akár partizánként. En valóban ellenségük voltam, ezért nem haragszom rájuk, minden politikai rendőrség így csinálja, az ellenségeit letartóztatja.- A bolsevikok szabadalmaztatott jogfosztottságában, vagyis a „népi demokrá- ciában ” azért cifra szokások divatoztak. Veled mit műveltek?- Az AVO-n nagyon kikészültem. Illemhelyre naponta kétszer mehettem, reggel és este. Télen, fűtetlen zárkában a vizeletet visszatartani - minden kínzásnál rettenetesebb. A hólyagommal később is sokat bajlódtam. Ha a zárkában könnyítettem volna, azonmód nekemesnek. Nem fizikai kínzással akartak megtörni, csak egyszer vertek meg, a neveket és a hálózati összefüggéseket akarták megtudni, olyan információkat, amelyeket csak én ismertem. Tehát vallomásképesnek akartak tartani, s ehhez megfelelő pszichológiai hadviselésbe kezdtek. Éjszaka rendkívül éles fényszórót égettek, és nem volt szabad becsukni a szemem, s ezt a börtönőr folyamatosan ellenőrizte. Injek- ciókúrába is kezdtek, amely szintén szovjet módszer, célja: a lelki legyöngítés, megtörés. Arra vigyáztam legjobban, hogy társaimra ne mondjak semmi terhelő adatot, inkább mindent magamra vállaltam. Úgy gondolkodtam, hogy engem, a csoport vezetőjét úgyis a legnagyobb ítélettel sújtanak, de hallgatásommal a többiek helyzete könnyebbedhet, továbbá a Mezartin csoport másik felét még nem sikerült felszámolni, tehát a rájuk utaló adatokat is titkolnom kellett. Majd csak 1956 nyarán jutottak nyomunkra, augusztusban közülük négyen a Duna dévényi szakaszán a Pionír nevű cseh kirándulóhajóról vízbe vetették magukat, de a cseh belügyisek géppisztolysorozatot eresztettek rájuk; közülük Joó Sándor, Payer Károly, Fekete Gábor elpusztult, csak Szilárd Zoltánnak sikerült sebesülten elérni az osztrák partot. Szilárd jól úszott, s hosszú ideig a víz alatt haladt, ennek köszönhette az életét. Engem 1955. december 13-án vettek őrizetbe; akkor, a téli kihallgatások idején és a börtönben nem tudhattam, hogy letartóztatott társaimmal mi történik, s milyen vallomásokat kényszerítenek ki belőlük. Hallgatásommal s társaim mentésével mégsem büszkélkedhetem, mert ha felülről nem állítják le a „kezelést”, valószínű, hogy engem is végzetesen elgyöngítenek, mint Rajk, Mindszenty és mások esetében is történt. A májusi ítélethirdetés után a kőbányai Gyűjtőben borzasztó állapotba kerültem, kértem, vigyenek kórházba. Azt válaszolták: „Ez nem szanatórium”. Nagy szerencsémre június elején vérhast kaptam. S ezzel mindenképp kórházba kellett, hogy szállítsanak. Raborvosok, nagyszerű emberek gyógyítottak: valamennyien politikai elítéltek voltak; Kisfaludy sebész, Grósz, keresztnevükre már nem emlékszem, és Czudar Bandi. Suttogva kérdezték: „Injekcióztak?” Bólintottam, ők már ismerték a módszert. Megmentették az életem, édesanyámtól nem kaphattam volna több gondoskodást és szeretetet, ahogy velem bántak. Vitamininjekciókkal erősítettek, hogy legyöngített agyműködésemet feljavítsák. Ha valamire erősebben gondolnom kellett, hányinger tört rám, és mintha vattában járnék, a fejem el kezdett reszketni. Kihallgatáskor is többször engedélyt kellett kérnem, hogy

14