Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Czakó Gábor: 1956 lelkéről
Megszállta a sajtót, üldözni kezdte a gondolkodó embereket: a Németh Lászlókat, Weöres Sándorokat, Hamvas Bélákat, Márai Sándorokat, Faludy Györgyöket, Brandstetter Bélákat. Kirekesztette őket a magyar kultúrából, sőt bebörtönözte, vagy elkergette az országból. Vallásüldözés kezdődött, hívők és papok tízezrei kerültek börtönbe, szétzúzták a nemzet elitjét: nem csupán a régi vezetők, hanem parasztok, mérnökök - a tisztességes emberek - előbb-utóbb összeütközésbe kerültek a hatalommal, ami azt állította, hogy mindez jó: a proletárdiktatúra, a terror valójában a szabadság. Az igazi hódításhoz kevés a tank és a bomba, kell hozzá a családi tűzhely melegének kioltása, a nemzeti konyha megsemmisítése, a történelmi tudat kiirtása, a nyelv megszállása. Az előző korszakokat a legképtelenebb rágalmakkal illették. Az iskolában azt énekeltük, hogy a „múltat végképp eltörölni.” A jegyrendszert, a sorbaállást, a hiánygazdálkodást elnevezték bőségnek, a közösségek fölszámolását, üldözését szocializmusnak=közösségiségnek, a hazugságot igazságnak, a kényszert önkéntességnek, a tömeggyilkost bölcs vezérnek, a cenzúrát sajtószabadságnak. A hazaárulást internacionalizmusnak, az elmaradottságot fejlődésnek hívták. A testvériességet rablásnak. Korabeli vicc szerint a magyar és a szovjet katona kincset talál. Azt mondja Iván: Osszuk el testvériesen! Mire Jancsi beint neki: Hogyisne! Fele-fele! • Természetesen megkaparintották az ország javait is, ám hiába gyűjtötték be a ’45-ben gerjesztett inflációval a kisemberek ezüstkanalait is, majd később terrorral, államosítással, téeszesítéssel, a nagytőkét meg kicsit, a gyárakat és a suszterájokat, a nagybirtokokat és a földosztáskor kiosztott parcellákat meg az éhbér, a túlórák, a munkaversenyek vérét-verejtékét, nem jött ki belőle semmi. Semmi, csak szegénység és elmaradottság. Példátlan szegénység és elmaradottság. Mondjuk, 1935-ben, törekvő ifjaink megjárták a Sorbonne-t, a svájci, a német, az angol egyetemeket, hogy nyelvet tanuljanak, szakmai tudásukat bővítsék, és világot lássanak, aztán visszatértek. A magyar emberek nem gondolták, hogy jobb volna az élet Ausztriában, Görögországban, Finnországban. Ida bárki megnézi a korabeli statisztikákat, Magyarországnak nem volt szégyenkeznivalója a vele összehasonlítható országokkal szemben - figyelemmel az I. világháborúban és Trianonban elszenvedett példátlan veszteségeinkre. Magyarország önbecsülésében, szellemi, tudományos és anyagi fejlettségében egy rendes, közepes, európai, igen, európai ország volt. Természetesen gondokkal, bajokkal, ám azokat föl lehetett tárni, el lehetett mondani, szabadott megírni. Amikor Féja Géza a harmincas években közzétette a Viharsarok című könyvét, amelyben kíméletlen bírálatban részesítette a Horthy-rendszert, per indult ellene, börtönbüntetéssel a végén. Ekkor az írót behívatta Vámbéry Rusztem, belügyi államtitkár, és azt mondta neki: utazzék el Féja úr pár hónapra Lévára, amíg az ügy elcsitul. Ez a Féja Géza a háború után, egészen ötvenhatig semmit sem publikálhatott. Remek irodalom- története bő hatvan éven át kiadatlan volt. 4
