Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Bokányi Péter: Könyvek a hátsó sorból: egy (K)kőszegi (-) regény
tette meg a szükséges távlatot önmaga és regényének világa közt - szüksége volt erre, hiszen a 16-17 éves főszereplők vele egyidősek, egyívásúak, a szó szoros értelmében kortársai, a város a szülőhely, az otthon, a városi polgárok pedig részei ifjúkori hétköznapjainak; egy olyan világ rajza a regényé, amely a szerző sajátja: ahhoz pedig, hogy történetté írja saját, egykori hétköznapjait, szükséges az a bizonyos távlat, a megélt, tapasztalt valóság fikcionálódik. Emellett - s az előbbiekben említettnél jóval hangsúlyosabbnak hisszük ezt az okot - Kőszegi Imre regényének nem elsősorban Kőszegre és a kőszegi polgárokra volt szüksége, hanem sokkal inkább egy kisvárosra, annak tipikus kisvárosi szereplőivel, olyan szereplőkkel, akik hordozzák és megjelenítik a kisváros társadalmának valamennyi rétegét. A valódi nevektől elszakítva valóban figurákká teszi a regény szereplőit a szerző, s így fel is szabadul némiképp a tények szigora alól: szerepeltethet olyan alakokat (pl. a cselekményben kulcs- fontosságú Farkassy Agenor és családja), akiknek nem találhatjuk meg „eredetijüket” Kőszeg múltjában, ugyanakkor rajtuk keresztül megjelenhet egy olyan, a város XX. századi történelmében kevésbé meghatározó társadalmi csoport, mint a nemes és a dzsentri. A diákszázad becsülete tehát egy Kőszeg-szerű kulisszák közt játszódó regény, amely olvasható akár történelmi, társadalmi4 regényként, s olvasható afféle leányregényként is, hiszen centrumában mégiscsak egy kamaszfiú és szerelmei állnak. A műben roppant hangsúlyos a kor: a háború utániság, a munkásmozgalmi szervezkedések, a társadalmi ellentétek és feszültségek folytonosan meghatározzák a regény világát - ebbe a közegbe ágyazódik a főhősnek, Wölfel Jánosnak a története. A fiú a bencés gimnázium tanulója, vezető színjátszója, Ady költészetének rajongója, aki a cselekmény során kell, hogy szembesüljön a világgal, szembenézzen társadalommal, történelemmel, hogy számot vessen hagyománnyal és változtatással; egy olyan tipikus kamaszhős, aki a megélt tapasztalatok révén indul a regényben a „felnőttség” felé. Az ő regénye ily módon A diákszázad becsülete-, a kamaszé, aki körül áttetszővé válik a szülői ház védőburka, s aki arra kényszerül egy számos alternatívát kínáló korban, hogy válasszon és döntsön. Wölfel János családja iparos családból lett hivatalnokcsalád, amely büszke az iparoshagyományokra (féltett kincs a nagyapa kefekötő-szerszáma). Élet- és gondolkodásmódjuk a kisvárosi kispolgári létezés jegyeit hordozza; büszkék a város társadalmában betöltött helyükre, elfogadják azt, és tisztában vannak azzal is, hogy milyen, nem egyszer áthághatatlan korlátok azok, amiket figyelembe kell venniük akkor, ha a kisváros társadalmában felfelé törekednek. Hiszen az iparosmúlt nem igazán komilfó a hivatalnoktársadalomban, s letö- rölhetetlen bélyegnek bizonyul akkor, ha a helyi előkelő világgal kerülnek kapcsolatba - a főhősnek kamaszként ezt kell elsőként megtapasztalnia a regény cselekményében. Vonzó számára a vármegye nemesi társadalma, a városi főügyész leányába szerelmes - s mindkét esetben rádöbbentik a körülmények: nincs helye abban a világban. Ezért (is) fordul a családjánál alacsonyabb sorban élő rétegek felé, s keresi a kapcsolatot a munkás- és parasztfiúkkal; ott viszont azzal kell szembesülnie, hogy abban a világban ő az „előkelő”, így a helyét ott sem találhatja meg. A regény lényegében ennek a dilemmának a 68
