Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Fűzfa Balázs: Kőszeg és az Iskola a határon

Kronotoposz tehát a Szent Pál-i mondat és a mögötte megbúvó középkori főtér együtt, hiszen bennük elválaszthatatlanul olvadnak össze jelentéses idő- és térelemek - mindenekelőtt azáltal, hogy a regény narratív struktúrájának lesz alapja a mondat -, melyek egymást is magyarázzák, értelmezik, szükség esetén pedig a bahtyini értelemben véve egymást „helyettesítik”.

A valóságreferencialitás mint műelemzési-műértelmezési szempont a magyar irodalomtudományi gondolkodásnak a legutóbbi időkig ható „sötét árnyéka”. Am különösen erős lehet az erre való indíttatás egy olyan regény esetében, amely bevallottan épít valós elemekre, megtörtént eseményekre. Ténylegesen létező helyszíneket nevez meg, pontosan lokalizálja a cselekmény alakzatait, s időben is jelzi a koordinátákat. „Igazi” múlttal rendelkező szereplői vannak, „igazi” valósággal körülvett emberek mozognak benne. Sőt, a regénynek egyik tematizált problematikája - önmaga genezise mellett - épp ez az aggályos pontosságra való törekvés, a meghatározottságok és a véletlenek, az összekötöttségek és az elválasztottságok, az azonosságok és az elkülöníthe- tőségek létminőségként való érzékeltetésének szándéka. Eme identifikációk mellett pedig éppen a másság (az „elkiilönböződés” - a derridai fogalmat használva szociálpszichológiai értelemben) érzékeltetése lesz fontos, azé a másságé, amelyben (amely által) aztán önmagukra ismerhetnek a szereplők, illetve általuk majd az olvasók.'

Ugyanakkor azonban tudomásul kell vennünk, hogy „az olvasó rendelkezésére álló lehetséges tapasztalati világmodellekre ez a szövegtér és jelentésvilág valóságanalóg úton nem vonatkoztatható”'1. Kétségtelen ugyanis, hogy a valóság mint referencia mindenfajta erős késztetés ellenére is fokozatosan elveszíti jelentőségét az Iskola a határonban - s még inkább így van ez a Budábzn.

Annak ellenére így van ez, hogy már a naiv olvasat során is egyszerűen és világosan meg tudjuk ugyan különböztetni egymástól azokat a szövegrészeket, amelyek valóságreferenciálisak, amelyek a valószínűség mentén érthetők-ér- telmezhetők - ama cselekménymozzanatokat, amelyek megtörténhetnek velünk vagy bárkivel -, azoktól a részektől, amelyek szinte meseszerűen elröptetnek bennünket a szöveg (és a Föld...) felszínéről.

„Ottlik az Iskola világát keményen odaláncolja a »valóshoz«, másfelől el is oldja onnan” - mondja Olasz Sándor, érzékeltetve valóság és fikció paradox ottliki viszonyát. Ha „a művészetben a látszat fontosabb, mint a lét”8, akkor az író a „nem euklideszi, nem konvencionális valóságértelmezésben, az »életérzés« több rétegű, relativitásos, szubjektív, mély, hibátlan ábrázolásában” érdekelt - mondja maga Ottlik KazinczyróP, akit épp eme „nem euklideszi valóságértelmezésben” vél a modernség egyik ősének. A modernség pedig, természetesen, épp az euklideszi világábrázolás megtagadásával kezdődik10: az egyszempontúság, a „párhuzamosok a végtelenben találkoznak”, a „két pont között a legrövidebb út az egyenes” típusú, „téraxiomatikus” világ rögzít- hetőségébe vetett hit megkérdőjelezésével - a költészetben az emblematikus Baudelaire-kötet, A Romlás virágai (1857), a prózában a Bovaryné (1857), a

57