Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Molnár Miklós: Sem azé, aki fut...

orvoslást kereshessek. Szégyenlem, hogy e hatóság jobbágya, Leibeigener vagyok. Mint magyar állampolgár, túsz vagyok - száműzve önnön állampolgárságomba. Mindezekért - számtalan dolog közt ezekért is - szégyenkezem. Magyarnak lennem: engesztelhetetlen szégyen. Szégyenlem hatéves Éva lányom előtt, hogy meg kellett örökölnie szülei állampolgárságát, s hogy ekképp is kozmikus rangfosztásra van ítélve. (Embernek születésem - persze ez a szégyen az, ami engesztelhetetlen. Nincs senki, aki e szégyentől mentesíthet.)

Midőn állampolgárságom kényszerzubbonyát levetni, a »hazámnak« mondott kényszertartózkodási helyet elhagyni próbáltam, »tiltott határátlépési kísérletet« torolt meg rajtam a szakgépezet.

Kőszegi lakos, koncentrációs tábor foglya vagyok, rendőrhatósági kukoricára térdepeltetve a szögesdrótkerítés tövében, őrtornyok, géppisztolyos őrök, vadászvérebek felügyelete alatt. Szégyen-állampolgárságomat nem tekintem »történelmi« véletlennek: egyáltalán nem képzelgek olyan Magyar- országról, semmilyen olyan országról, amelynek állampolgára szeretnék lenni. A magam definíciója szerint: földönfutó vagyok, állampolgárságomban fogva tartott hontalan.

Miniszter Úr: jogorvoslatért nem folyamodom, az efféle folyamodványt cinkosságnak, magamat szégyenem cinkosának érezném. Minden jogtalanság jóvátehetetlen és orvosolhatatlan; kitörölhetetlenül benne marad az aljasság világtörténetében. Nem kívánok immár az Önöké, nem kívánok többé »jogszolgáltatásuk« alkalmatossága lenni. Magyar állampolgárságomról, melyet nem választottam, nem választhattam, ezennel végleg, visszavonhatatlanul lemondok.

Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek!”

Erre az emberi sorsot mindenestül a politikum dzsuvás repülőszőnyege alá söprő patetikus hőzöngésre a mondott belügyminiszter a füle (gumi)botját sem rezzentette. A kásássá lottyadó operett-diktatúrában állampolgárságom eldobhatatlan bumerángnak bizonyult. A fontosságérzet csillapultával oldódott valamelyest a szégyen, alábbhagyott a földönfuthatnék; megnőtt a kötelességtudat becse. Szüntelenül parázslik bennem a bizakodás: Éva lányom, a vele egyívásúak s a nála fiatalabbak visszaszerezhetik kozmikus rangjukat - a lelkűkben szabadok, szívükben megvilágosultak köztársaságának polgáraiként.

55