Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Egy kőszegi ködlovag: Kincs István

szolja, hogy a parancsnoka, „valami Emeric” meghagyta: „jaj, Kőszeget ne bombázzátok...”

De hát milyen író is volt ez a pap, bankár, mecénás stb., akinek húszegynéhány kötete jelent meg, ma már alig elérhetően? O, mint a régi vágású elbeszélők általában, nem bíbelődött azzal, hogy poétikai, szövegszervezési problémáival álljon elő, olvasóit ilyesmikkel terhelvén. A jelek szerint nem jelentett számára problémát magának az „elbeszélőnek” a mibenléte sem, engedi, hogy azt az alakot képzeljük a történetmondó szerepébe, aki vasárnaponként a nagymiséket tartja, hétköznap lót-fut, tanít, kereskedik, este elborozgat, adomázgatva. Aki szegény sorból jött, s akinek élete és sorsa egybefonódik Vas vármegyével a Pinkától a íVLarcalig, és persze az egyetemes katolicizmus sorsával (hogy egy pleonazmussal éljek). Nem tudok róla, hogy írt volna irodalmi-esztétikai tanulmányokat, hogy nyilatkozott volna olvasmányairól, példaképeiről, hogy hitet tett volna bizonyos irodalmi irányok mellett vagy ellen. Mesélő volt, az írónak az az őstípusa, akire oly vágyakozva néztek a századelőn a modernség rafinírozott képviselői - pl. Kosztolányi -, akik azért rajongtak Aranyért, Mikszáthért vagy akár Gárdonyiért, mert az elbeszélésnek az elemi egyszerűségét, ősi naivitását, nemes primitívségét vélték bennük felfedezhetni.

Ha generációját tekintjük? Köztes időben, Mikszáth és Ady között, Ambrus Zoltánnal, Bródyval, Tömörkénnyel és Gárdonyival egy évtizedben született, az első kettőt talán nem is ismerte, az utóbbiakhoz viszont kötik bizonyos tematikai azonosságok, modorbéli hasonlatosságok. Nem volt köze a modernséghez semmilyen értelemben - bár időnként próbálkozik századvégi-városi alakok rajzolásával, felejthető módon. (Ilyen pl. a Modern élet című dramolett- je, amit a kőszegi prepa-leányzóknak írt, s amelyben a hagyományos nevelési elvek mellett foglal állást, szemben mindazzal, amit a bűnös nagyvárosból érkező modern hölgy korszerűségként hirdet.) Igazi literátus közege - ha talán maga sem tudott róla - az a századelős, csoporttá soha nem váló társaság, amelynek mániája, hogy összeszedegessék mindazt, ami még összeszedhető „a magyar múlt tarlóiról”, hogy Takáts Sándor elhíresült könyveimével éljünk, ide sorolva olyan kedves és fontos emlékezőket, mint Eötvös Károlyt és Vay Sarolta-Sándort, de mindenki előtt Tóth Bélát. (S azt se feledjük, hogy igazán majd Krúdy fogja megalkotni a magyar múltnak a „nagy múzeumát”.) Apróság Kincs életében, de talán kutatható szál oly ritka irodalmi kapcsolatai között, hogy rendszeres szerzője volt a katolikus Magyar Szemlének, a Felföld legendás kutatójával, Divald Kornéllal együtt, Rudnyánszky Gyula és Kaposi József szerkesztése alatt, utóbbi kulcsfigura Krúdy lengedező ködlovagjai között. Persze csak nagy-nagy fenntartásokkal említhetjük az ő körükben Kincs plébános urat. O elsősorban egyházi ember volt, bár erről - szerencsére - nem gondolja, hogy minden írásában bizonyságot kell adnia. Mindenesetre első könyve a Szent István Társulat Népiratkák sorozatában jelent meg. A korabeli reklámszöveg szerint: „A Szt. István Társulatnak ez egyik legéletrevalóbb vállalata. Evenkint 10-15 három-négy krajezárba kerülő népies füzetet ád ki, melyeknek hivatása a ponyva-irodalom erkölcstelen, durva, vallástalan,

35