Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (3. rész)

„Néha elmeséli, miben utazik: valamennyi trolibuszvonalat bejárja Pesten. Újabban rátért a budai, hegyvidéki kisbuszokra. Elmondja, nem gondolta volna, hog’ a helyváltoztatás ennyire megörvendezteti. Mozdulnia sem kell, ül csak a viszonylag kényelmes, textilbevonatú széken, és kitekint a hatalmas méretű üvegablakon. Ha! Ez valami! Mintha nem lenne teste így. Orrát és arcát az üvegre nyomja, bog kiiktatódjon a külvilágtól elválasztó, átlátszó, mégis valós felületet. Jóformán nem, vág csak alig érzékel nyomást. Mintha nem az ő teste préseló'dne a hideg üveglapnak. (Ha eg pillanatra is figel, érezheti, bog az üveg hideg.) A látvány változásaiba kapaszkodik, ahog a busz nekilódul.

Meg kell hágni: érzékletesen adja elő.

Az ablakból szúrta ki azt az alakot. A kéregetőt. A jelzőlámpáknál leselkedett, a pirosban álló autókra csapott le fénymásolt újságlapjaival.

A lapot tartotta maga elé, jobb kezében a felfelé fordított, orosz katonasapkát.

(Mintha autóból szívesebben adakozna valaki! - ámbár meglehet, valami egsze- ríí lélektani tapasztalat mégiscsak van ebben.) Először, mondja, a mozgása tűnt fel. Rendkívül szapora, apró, macskaarasznyi léptekkel topogott a jelzőlámpa felé a záróvonalon - eg lépése nem lehetett hosszabb tíz-tizenkét centiméternél -, járása ettől lett gépies, robotszerű.

Felhúzható szerkezetecske. Kattogva haladt a jelzőlámpa felé.

Nem a látvány idegensége ébresztett szánalmat. Ellenkezőleg: ismerőssége. Mintha bogár kattogott volna a záróvonalon, két ellentétes irányba robogó kocsisor közt. Izületi bántalmak miatt döcög íg - a hajléktalanok közt rengeteg ízületi probléma lép fel a téli hidegek miatt vág vélt előnyök érdekében tetteti ezt a mozgást? Mindég. A test esetlenségének e játéka, állítja, tökéletes és iszonyatos volt. ”

„Talán másodszor vágunk »együtt«, amikor azt mondja: őcsak bogár. A dupla szivacson fekszünk a belső szobában, meztelenül. Kint hideg szél fúj, de bent izzasztó meleg van. Kielégített. Nem szabadulhat a gondolattól, hog ő csak bogár, és ezért hosszú távon biztosan nem fog kelleni nekem - mondja. - Tévedés csupán, hog időnként egiitt vágunk. Kísérletezem vele — állítja -, pontosabban magammal kísérletezem. Az állatiassága kelti fel bennem a szexuális ösztönt. (Ebben van valami! szeretem, hog megbízhatóan föláll a farka, ha megdörzsölöm a makk alatt.) Hosszú hajúnak szólít, nem mondja: Agnes.

Kísérletezem, ezzel a kapcsolattal, de vele nincsenek, nem is lehetnek terveim.

Bántja ez. Bizonytalan magában, talán azért, mert még mindig idegen számára a teste. Mintha súlyos húsdarabokat rakosgatna, mondja, amikor megmozdul. A háta tele van anyajeggel — zavarja ez is. Esendőén telepszenek meg a húszszínű bőrön, mint a bogarak. Azt mondom neki, hog ez szép. Egedi. Mindenkinek saját teste van. Egészséges testtudatra van szükség.

Elég, ha hozzásimulok, vág meztelen mellecskémmel megérintem ott, a kis pilinc- ka mocorogni kezd. Istvánnal nehezebb.

De nem szeretem, hog figelget. Mustrál, kezét végighúzza a gerincvonalamon. Ilyenkor azt hiszem, túlságosan vékony vágok neki.

Nehéz, hog két pasival eg szerre futok. A szüzességemet Istvánnal veszítettem el. De Kornéllal léptem az »éjszaka tavába«. ”

144