Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Zsidó könyvszemle, Függelék

Erdélyiék és Ilyésék a húszas évektől, nemkülönben Juhász Ferenc és társai az 1945-ös földosztás mámorában, hát ilyenekre valóban nincs mód. De a népiességnek nem is ez, nem a lírai-etnográfiai tudósítás a lényege, noha a - kedélyesebb vagy tragikus - híradás egy ismeretlen társadalmi rétegről, mellőzhetetlen velejárója volt. A népiesség annak az ihletettségnek a művészi ideológiája, amely egy „kétosztatú” társadalomban az alul lévőket, tehát egy agrárországban a jobbágyságot, majd a parasztságot jelöli meg az egész nemzet reprezentációjaként. Egyrészt egyenlőségelvű „népbarátságból”, másrészt azért, és ez majd később, a polgárosultabb időben fog erőteljes hangot kapni, az a meggyőződésük, hogy csak a „föld”, a tulajdonolt föld az, ami garancia az ősi közösségi és hitbéli értékek megtartására. „Ott” található érintetlenül az erkölcs és a mitikus hagyomány. „Ott” lappang - kitaszítottan és megvetetten, mint a népmesék csonttá éheztetett csodatáltosa az istálló sarkában - a nemzet őrlelke. Az igazi magyar a magyar paraszt, aki olyan, mint egy magyar úr, és a magyar úr, aki felszabadultabb kedvében és lelke legmélyén olyan, mint a paraszt. Mindez természetesen - bár paradox módon - együtt jár bizonyos baloldalisággal és ugyanakkor bizonyos konzervativizmussal. Hol ez, mikor az a hangsúlyosabb.

Milyen költői (és emberi) utak nyíltak Nagy Gáspárék előtt akkor, amidőn saját szemükkel kellett megtapasztalniuk egy sokszázados társadalmi szerkezet végső (tudatosan és gáládul siettetett) szétomlását? Nagy Gáspár egész verses és próza életműve példa lehet erre, de ugyanígy a kései Illyéséké, majd a Csoóriéké, a Ratkóéké és a Buda Ferencéké, majd a Kiss Annáéké és az Utassyéké. Emlékidézés és forma-emlékeztetők, népies ornamentika és mitologizálás, tragikumtudat és irónia, dac és nosztalgia és természetmámor, átok és ima és historizálás — s még sorolhatnánk az „újnépies” lírai irányok jellemzőit. (Kinél-kinél feltűnően erősíti ezt az ars poeticus elkötelezettséget az, hogy a hetvenes-nyolcvanas évektől egyre közismertebbekké váltak az utódállamok magyar irodalmai. A bezártsága, elszigeteltsége folytán sokkal konzervatívabb tudatállapotú Székelyföld költőjét pl. a népközelség nem ornamentikus képeskönyvvel kínálja meg, és ez a tér számára nem is a kultúrantropológiai vonaglások posztmodern színpada, hanem valami mélyebb és természetesebb ajándéka és átka a sorsnak. Sütő vág)' Kányádi vág)' Farkas Árpád népszerűségét mivel (mással) magyarázhatjuk, mint ezzel a beágyazottsággal?)

Mindennek tudatában sem lepődünk meg amikor azt olvassuk Nagy Gáspártól, hogy „én faluról jöttem, de nem tartom magamat a népi költészet valamilyen folytatójának...”, ám így folytatja a mondatot, költői öndefinícióját: „s már elég régóta a flaszteron élek, ennek ellenére sem urbánus, sem polgári költő nem vagyok.” Azért korrekt ez az önkép, mert ma valóban nem lehet eg)' művészt társadalmi hovatartozása alapján karakterizálni, de hibáztatni sem azért, ha - mint sokak mellett Nagy Gáspár is - nem kíván elszakadni attól, ahonnan és abból, amiből való.

Mert ez a vállalás a „lentről jövőknél”, a nem városi életformákba születetteknél, ezeknek a legjobbjainál nemzeti méretekben tágul ki, így nyervén el az aktualitás históriai dimenziókat. A népiesség ugyanúgy magyarságot jelent ma, mint jelentett a mozgalom preromantikus kezdeteinél - mutatis mutandis, nyilvánvalóan. Számtalan példa hozható erre az elkötelezettségre Nagy Gáspár mindennemű írásaiból, idézzünk két rövidebb szakaszt, ráadásul olyanokat, amelyek nem közvetlenül önvallomások. Az egyik eg)' idézet valamelyik dolgozatában a székelyudvarhelyi Magyari Lajostól, a Körösi Csorna naplójából-. „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot, / kit érdekelne Bokharában, / hogy székely magyar vagyok.” A másikat Illyés - és a maga „botrányversei” - kapcsán írja le: „egy versnek a beágyazottsága, megformáltsága szinkronban van a nemzet lelkületével. Vagyis azzal, amit a nép hallani akar, és ki szeretne mondani.” (Persze, hogy mit értsünk ma a „nép” szó alatt, hogy van-e még egyáltalán „nemzet”, hogy a nép megszólítható-e, hogy miféle költői szerepek autentikusak az újabb időkben, hogy a népiesség által kidolgozott lírai képzetvilág elmélyít139