Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Zsidó könyvszemle, Függelék
MA Függelék A NÉPIESSÉG - MA, A POLITIKAI KÖLTÉSZET Több kedves olvasónak feltűnt, hogv Nagt' Gáspár (Innen is jobbulást kívánunk a költőnek, lapunk kedves szerzó'jének és barátjának!) prózai-publicisztikai köteteiről írt bírálatom {Életünk, 2006. 4.) végén néhány hevenyészett bekezdésben térek csak ki két hallatlanul fontos, mondhatjuk, újra fontossá vált irodalomtörténeti és irodalomelméleti kérdésre: a népiesség és a politikai líra létjogosultságának dilemmájára a mai irodalomban. Részletes kifejtésre most sem vállalkozhatom, hiszen a jelenkori népiesség jelenségvilága szinte egyáltalán nincs feltárva (eltekintve - mondjuk - Jánosi Zoltán remek tanulmányaitól, vág)' a De mi a népiesség... című tavalyi tanulmánykötet némely darabjaitól), a politikai lírára nézvést pedig elég annyit mondani, hogy az utolsó „ér- dembeli” fejtegetés Lukács Györgyé 1945-ből. Egyébként ebben a Pártköltészet című dolgozatban írja le a később vádponttá emelődött mondatot, ami ráadásul még igaz is, jelesül: „a pártköltő sohase vezér vág)' sorkatona, hanem mindig partizán”. (S innen idézhetünk egy mondatot annak illusztrálására, hogy' milyen az, ha Lukács lírai szárnyalásba fog: „LIa a pártköltő igazi költő, úgy lírájában ... az átélő szubjektum ... a társadalomban élő emberek között cselekvő, látó és harcoló ember, csak éppen a világ, mely a költő szubjektivitásában összpontosul, egyszerre és elválaszthatatlanul mutatja a történelem évszázados áradatát és a Ma szikláját, melyet annak hullámai e pillanatban ostromolnak.” Részben talán még ez is igaz...) Elöljáróban mindehhez még hozzátehetjük azt, hogy mind a népiesség, mind a politikai költészet régmúltjának is csak egy -eg)' fejezetét dolgozta ki az irodalomtörténet. Legalább érintőlegesen, legalább néhány „detail” emlékezetbe idézésével azért érdemes mégis kitérni ezekre a kérdésekre, mert egész kritikai közéletünket meghatározzák az idevonatkozó álláspontok - nem túlzás azt állítani, hogy' a „szekértáborokhoz” való tartozás alapvető „tesztkérdéseiről” van szó. 1. Ami tt népiességet illeti... ...közkeletű az a felfogás, amely a népiesség-népiség létjogát azért vonja kétségbe, mert Magyarországon az 1960-as években lényegében megszűnt a hagyományos paraszti osztály, a hagyományos falusi létmód - és szinte minden (életforma, családi viszonyok, rítusok stb.), ami ide tartozik. Am, tehetjük fel a kérdést, miért ne lehetne, akár nosztalgikus, akár morális felhívó jelleggel olyan szociális kérdésekről és ügyekről írni, amelyek a múltnak voltak tartozékai? Ahogy a romantika majd az „echt” polgári praeraffaelitiz- mus konstruált és rekonstruált középkori világot, vagy' ahogy' - ugorjunk eg)' nagyot - a zsidóság álmai és emlékezete manapság újrateremt egy' olyan világot, amely, mint szoci- ológikum kifutásában vagy' „következményeiben” már nem nagyon „érhető tetten”. Mindenesetre ez a tagadó álláspont elég erős volt ahhoz, hogy a „hivatalos irodalomtörténet” - mert bizony ma is van ilyen! - a népiesség történetét az 1930-as években befejezettnek nyilvánítsa, hogy' a háború utáni költészet egyik meghatározó ágát Petőfi és Arany naiv imitálásaként fogja fel, hogy végül Nagy' László „korszerűtlenségén” édeleg- ve hirdessen circumdederuntot. Azután - a legutóbbi félszázadban? Több költői generáció és nem egy' oly'an költői-írói csoportosulás lépett föl, amely' tematikájában és szociális indulatában a hagyomány'os magy'ar népiesség megújítójaként határozta meg önmagát, pontosan tudván azt, hogy' pl. olyasfajta zsánerköltészet- re, amelyre Petőfi és Arany mutattak halhatatlan példákat derűsebb napjaikban, vagy 138
