Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Zsidó könyvszemle, Függelék

jiddisül vagy angolul, mint magyarul, de ez eg}' magyar könyv...” (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a mostani könyv heti kiadványok közül, Dalos, Konrád stb. köteti mellett, feltétlen figyelmet érdemel az Ady-kortárs Avigdor Hameirinek A daloló máglya című könyve - a Múlt és jövő kiadásában -, amely irodalmi önértékein túl, az utószavakkal együtt talán még a „felekezeti” olvasónak is tanulságos lehet az ú. n. „Monarchia-zsidó” mentalitás és a cionizmus tárgykörében.)

Négy író kénytelen szorongani a még rendelkezésünkre álló szűk helyen: Vámos Miklós, Schein Gábor, Pelle János és Szántó T. Gábor. Vámostól az Apák könyve (Ab Ovo, 2000.) amilyen tagadhatatlan népszerűségnek örvend, oly kevéssé vívta ki a kritika megbecsülését. Pedig igen jól megírt, hallatlanul nagyvonalú családregény. Számos „nyelv” és elbeszélő forma keveréke söpör végig három évszázadon, hol választékos, hol keresett, hol a blaszfémiával kacérkodó, hol ellágyulást leplező a modor, talán nem túlzás állítani, hogy olyasféle (magyar-zsidó- és ide írjunk még számtalan népet és nyelvet) „világcirkusz”, amely Hamvas Béla Karneváljától is nyert ihletést. Az zsidó (és nem zsidó) azonosság az elbeszélés spirituális tárgya, a maga kaleidoszkópos sokszínűségében, amely az idő múltával mindinkább a fekete szín felé sötétedik.

Schein Gábor Mordecháj könyve címmel publikált egy nagyon szép kisregényt (Jelenkor, 2002.). Bámulatos stiláris érettséggel éri el a szövegnek az újabb irodalmunkban oly szokatlan intimitását, azt, hogy az idő hol felszámolódni látszik, hol a maga izgalmas rétegzettségében jelenik meg, s mindez egy kisfiú beavatási történetében. Miközben a gyerek körül kitágul a világ és miközben megszületik benne az idő, a regény egy darabot visszaperel abból a „zsidó” és „magyar” történelmi időből, amely félszáz évig némának hitte magát.

Pelle János Lencse alatt című regénye (Polgárt, 2003.), az utóbbi idők egyik legmegrázóbb története. Tárgya-témája az, hogy' eg}' feldolgozhatatlan, csak a „mitológiai” jelzővel érzékeltethető emberi tragédia hogyan fordítja egy apát, a főhőst, az elbeszélőt, az isteni végzet és az istenek felelőtlenségén kárvallottját oda, hogy rájöjjön, egy Isten van, az ő megnevezhetetlen istenük, akit nem lehet legyőzni, csak elfogadni, akivel ha megújítja az ember a szövetséget, talán újra lehet kezdeni a létezést. Hallatlan alak- és színgazdagság, állandó reflektáltság jellemzi a regényt, megfontolt irónia és engesztelhetetlen önirónia. Magántörténet, de egy olyan út rajza is, amely a háború után magát vállalni alig merő zsidóság számára átélhető példa. „Senkinek nem adok tanácsot”, írja, „legkevésbé az örökölt identitászavarral és hisztériával küzdő magyar zsidóknak.” A regény persze soha nem jobb életre „vezérlő kalauz”, de nem is jó regény az, amely nem akar az olvasó egzisztenciájához közel férkőzni.

Ha szokatlan, ha rendhagyó, ha nem, még eg}' ilyesféle szaggatott és rövidre zárt mondatokkal ítélkező kritikai szemlében is, egy ígérettel kell befejeznem az eddig mondottakat. Lehet, hogy Szántó T. Gábor nem lesz korunk legjelentősebb magyarzsidó írója vág}' korunk magyar-zsidó (irodalmi) reneszánszának szervező vezéralakja. De ma mindenképpen őt látom annak az írónak, aki a háború utáni magyarországi zsidó sorsképletek felderítésén a legelszántabban és a legmeggyőzőbb eredményességgel munkálkodik. Szerkesztői munkája éppúgy megérdemli a nem zsidó magyar irodalmárok érdeklődését, mint könyvei. Azok közül is főleg a Keleti pályaudvar, végállomás (Magvető, 2002.) című nagyregény és a Lágermikulás címmel közreadott elbeszéléskötet (Palatínus, 2004.). Máris gazdagnak mondható életművét valóban nem lenne helyénvaló egy-két bővített mondattal, mintegy', „letudni”. Az ígéret tehát az, hogy belátható időn belül megkíséreljük az Életünk lapjain tárgyszerűen és rokonszenvezve méltatni, mint olyan szerzőt, aki sokat tett és tesz irodalmunk egyik fehér foltjának eltüntetéséért.

137