Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Zsidó könyvszemle, Függelék
ALEXA KÁROLY Könyvről könyvre - Zsidó könyvszemle A cím provokatív, meg kell indokolnom. Vannak olyan, talán minősíthetjük így, macskakörmök között, „ultraliberális” politikai felfogású, többnyire hitüket nem tartó, zsidó önazonosságukról nem beszélő, de annak mániásán tudatában lévő és azt érvényesíteni kívánó (másodrangú) közszereplők (pl. alkalmi „sajtólevelezők”), akik szerint, aki nem zsidó létére „ezt” a szót használja, az antiszemita. Egyáltalán: aki a zsidósággal kapcsolatos ügyekről beszél, az gyanús. Kell-e mondani (sajnos, kell), hogy tűrhetetlen álláspont ez, hiszen éppen az érdemi diskurzust teszi lehetetlenné a magyarországi politikai és kulturális közbeszéd egyik legótvarosabb eleméről, a „népi-urbánus” ellentétnek „eufemizált” kérdésről, a mindenkori magyar polgárosodás és a modernitás egyik meghatározójáról? Olyannyira komolyan vehetetlen az elfogultságnak ez a brutális „óvása”, hogy igazából vitató szavakat se érdemel, szóbahozása mindenesetre alkalom egy minap publikált jelentős értekezésre felhívni a figyelmet, Komoróczy Géza írására az Elet. és irodalom 2006. június 16-i számában: Zsidó nép, zsidó nemzet, zsidó nemzetiség. lg)' ír a mi jelenlegi „felvetésünkről”: „aki meg akarja őrizni a zsidó identitást, az nem veheti támadásnak, ha nem csak ő mondja magáról, hogy ’Én zsidó vagyok’, hanem más is mondhatja neki offenzív szándék nélkül: ’Te zsidó vág)'.’” És ennek az állításnak szép továbbemelése: „Aki meg akarja különböztetni magát a többiektől, annak valami módon jeleznie kell a különbséget, ez a jel mindenképpen határ lesz, de a társadalmi integráció éppen azt jelenti, hogy a határ nem árok vág)' szögesdrót, csupán sövény vagy függöny, név vagy gesztus.” Ha a zsidó-magyar (magyar-zsidó) irodalomról beszélünk, akkor talán még a „függöny” metafora is túlzás. Bármily identifikációs kérdéssort vet is föl a műveknek az a „részhalmaza” (Szántó. T. Gábor megjelölése), amit magyar-zsidó irodalomnak gondolunk (és hát „ki is a zsidó?” ez is meghatározhatatlan, noha „mindenki” tudja...), a magyar-magyar irodalommal (általában) egyező nyelvi közössége, valamint az együttélés történelmi és mentális hagyományai, ezt az irodalmiságot mindenek előtt a magyar irodalomtörténet részeként, a magyar irodalmi kultúra részeseként kötelezi szemlélni. (Más kérdés ennek az irodalomnak a kapcsolódása más tájak és nyelvek zsidó irodalmához.) Onazonosítási problémák olyannyira bőséggel vannak, hogy eg)' 1996-os konferencia céljául éppen ennek tisztázását tűzte ki (A határ és a határolt. Töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról, Yahalom, 1997.). Két tucat szakíró fejtette ki a véleményét, mindenki más és más irodalmi „rész-részhalmaz” alapján, de megegyezniük nem sikerült, úgy lehet erre elméletileg sincs mód. Ugyanis a kérdéssornak minden összetevője meghatározhatatlan. Csak a három legfontosabbat említsük - a nyelvet, a szerzőt és a tematikát. Mindnek vannak azonosító és elválasztó vetületei - zsidó témáról nem zsidó is írhat (ír is), van-e a magyar-zsidó irodalom nyelvének valamiféle specifikuma (aligha, bár a szóhasználatban alkalmilag), és hát a szerző mivel-kivel azonosítja magát (ez soha nem egyértelmű). Belenyugodhatunk abba, amit a kérdésnek talán legelszántabb kutatója és művelője, Kőbányai János mondott némileg gunyoros modorban „egy mű nem attól más - például zsidó -, mert más (zsidó) témáról szól, ilyen karakterisztikus szociokulturális közeget mutat be, hanem bizonyos, egzakt módon (például: nemzeti gerincek, őstalajrögök és fajok kitakarása révén) ki nem mutatható történelmi tapasztalatokból kialakult optikákból, ízekből, színvilágból, ritmusokból és dallamokból.” Ez a beszámoló, avagy mustra egy négy évvel ezelőtti kezdemény folytatása, amikor 134
