Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Zsidó könyvszemle, Függelék

is a Kölcsey Intézet által szervezett polgárosodás konferencián előadást tarthattam a magyarországi zsidó családregényről, attól a mind erősebb benyomástól bátorítva, hogy az ezredfordulón feltűnően megerősödtek a hazai zsidóság törekvései és vitái a maguk helyzetéről, ezen belül is felerősödött a szándék, hogy ők maguk tárják fel a hallgatás-elhallgattatás fél évszázadát, ugyanakkor mintha arra is, hogy a szokásos nar- ratívák mellett másoknak is teret találjanak vagy alakítsanak ki. Hogy bcszélhetünk-e valamiféle magyarországi „zsidó reneszánszról”, az még nem dőlt el, az viszont feltűnő, hogy az önazonosság körüli vitáknak meglehetősen jelentékeny a szakirodalmi és belletrisztikai hozadéka. Említett előadásom egyik szakasza néhány példát hoz a számba jöhető könyvek közül, a „magyar” zsidó identitás olyan abszurditásaira is felhívva a figyelmet, mint pl. a Pressburger-fívérek „józsefvárosi legendáriuma”, ami magyar- jiddis-(tót?, ruszin? stb.) nyelvi közegben „játszódott” a háború után, majd évtizedekkel rá olasz nyelven íródott meg, hogy magyarra lefordítva gazdagítsa e fél-külvárosi tájnak Mándy Iván és Bereményi Géza által megfogalmazott történeteit. (Polgárosodás és irodalom, Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány, 2003.)

A történelem megszakadásának, a históriai idő „felfüggesztődésének” képzetét az a benyomás, az a közérzület formálta ki, hogy itt 1956 után megállt az idő. Itt és a legközvetlenebb és a legtágasabb földrajzi környezetben egyaránt. Minden el van rendeződve a két nagyhatalom között („atompatt”), soha semmi nem fog megváltozni, a magánemberi stratégia tehát nem is a túlélés, hanem csupán a zsigeri szintre lefokozódott létezés. Es nemcsak a zsidóságról való beszéd függesztődött föl, hanem sok minden más is, ami a rendszerváltozás után bukkan majd elő, csökötten, amnéziásan, anekdo- tásan, indulatoktól fertőzötten: a nemzeti crcdettörténetek, Trianon, ’56, a magyar polgárság és a magyar paraszt sorsa stb. Hiánypótlásra van szükség mindenütt és elismerés azoknak, most elsősorban néhány megnevezendő zsidó íróbarátunknak, akik belevágtak ebbe a munkába. Zömük a fiatalabb generációkból való, akiket épp oly kevéssé görcsöl a háborús, vagy a sztálinista múlt, mint nem-zsidó írótársaikat. A Kovács András szerkesztette Zsidók a mai Magyarországon című remek szakmű (Múlt és jövő, 2002.) szerint az öregeknél „a stigmatizált csoportazonosságtól való menekülés” a feltűnő, ugyanakkor a fiataloknál „egyértelmű a hagyományokhoz való visszatérés trendje”. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy „meg kell tagadni” a hallgató atyákat, ugyanakkor szóra is kell bírni őket. (Hasonló a képlet ahhoz, amikor az ötvenes években felnövő íróknak „atyáik világháborújával” kellett szembesülniük.) Jellemző narratív technika lesz tehát a nyomozás, illetve a mesélés, ez utóbbi egyben az égtük legfontosabb zsidó beavatási hagyomány és technológia megjelenése is.

Idevágó művek születtek már a kilencvenes években is. Emlékezhetünk Kozma Györgynek a Nijinsky, a Gólon című szövegére (Holnap, 1990), amely ugyan dilettáns munka, de egy több ezer éves hagyományt kísérel meg élő folyamatként ábrázolni, a másik Kornis Mihály Napkönyve (Pesti Szalon, 1994.), egy szerepválság tünetrajza, amelynek mondhatni erősebb a patológiája, mint az esztétikai érvényessége. S a legfontosabb munka - nem véletlenül felejtődött el - Márton László briliáns esszéje: Kiválasztottak és elvegyülök (Jelenkor, 1989, 1-2. sz.).

Ha a generációs szempontot kissé mellőzzük, az utóbbi években a zsidó önazonosság keresésének számos műve említhető a teljesen amatőr dolgozatoktól a nemes és felkavaró szépirodalmi beszámolókig. Véletlen, nem véletlen, ki tudja, hogy a sajtó és „a mértékadó kritika” a hangoskodó és esztétikai mérlegelésre alkalmatlan írásokat szokta és szereti népszerűsíteni. Kezdve pl. eg)' állítólagos orvosszerzőnek, bizonyos Pálffy Gyulának elrettentő szövegkavargásától (Rozehán Netti, Pannónia Könyvek, 2003.), Ungvári Tamás Lezáratlan nyomozás című könyvéig (Ulpius-ház 2004.), amelyből minden olyan elem hiányzik - önreflexió, nyelvi alakítottság stb. ami eg)' memoárt figyelemre méltóvá tehet. Moldova Györgynek talán már a hatodik kötetnél járó borzalma (Az utolsó töltény, Urbis), melynek valamely kisded plágiuma épen mostanában leplező- dött le, legfeljebb azért érdemes az említésre, mert ő korábban soha nem utalt zsidó

135