Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó
adó ügynökségének szervezésében. Északi móló-féle, komp, sztráda a háttérben; a lány kis kézitáskával, az utcai-ruhás fiú újsággal a kézben, ám csókjuk máris: nyelv ki nyelv! A sztrádán a legrövidebb úton a zöldbe vihették őket - a bokor biztató környezet ahhoz, hogy a fiú, blúzt szétnyitva, mellbimbót ízleljen, a lány sliccet gomboljon. A következő kép a címlap ragozása: az eba finom! Az állítás a svéd jóniról is beigazolódik (hisz’ magáér’ beszél: jó, ni!); a lány tehát igazi szőke, nem festett, ajaka csillámló, nem okoz nehézséget a fiúnak; a fiú nyelve vaskos, hegye találó, nem okoz csalódást a lánynak. És a főkép, a belső kettős oldalon: a lány, akiből közben egy mit-meg-nem-ért, már- már élveteg nő lett, féloldalt hever a pázsiton, félkönyékre támaszkodva, hosszú-hosszú svéd combjait ollószerűen szétnyitva, egyetlen öltözete a fehér „líceumi” térdharisnya. A fiú, a tovább-cseperedett, mögötte hever felsőtestével kiemelkedve, csődörös tagjával félig a nőbe hatolva. Most tűnik csak ki, képileg mily szerencsés ez a fekete-fehér párosítás: fekete férfi, fehér nő, profilból egymásra mosolyog. Ha tisztességgel fel lennének öltözve, vagy akár egy ilyen-olyan korhű lepellel letakarva, mosolyuk akár azt is mondhatná: Othello: „Imádkoztál az éjjel, Desdemona?” Desdemona: „Oh, igen, jóuram!” Am így, az alsó régiók részletével, a lecsupaszított, néma párbeszéd: Fekete Fickó (fic- kósan): „Lucky?” Svéd Kurva (pénzéhesen): „Steksz!” A továbbiakban bevadulnak, és a fickó elsőre az ég felé kapálóztatja a líceumi fehér harisnyákat, majd, a helyzeten fordítva, térdelésre kényszeríti azokat, hogy - a genitáliákat egy kis mellék-képen premier-plánban mutatva — bebizonyítsa: nem akármilyen harcos ő, akármelyik várat megostromolja! És aztán a nő békés arca, melytől, bárgyúsága ellenére sem lehet elvitatni a határozott szépülést — nyilván ő is kivonta magát a forgalomból pár napra, hogy kellőképpen éhes legyen, mert egyébként nem az a nimfomán-vércse-tekintet - ; arca körül a mező vadvirágai, szája szélén a frissen köpült tejföl... Akkor ott a „dolgozódban”, irodád cellájában visszalapoztál a főképre, és azt gondoltad: „Item, két emberi állat - nem lenézően értetted ezt, egyáltalán nem - , akik nyersen megmutatják, hogy szeretik csinálni. Az most mellékes, hogy szerződéssel, zizegő svéd koronákért, a stáb szemeláttára. Jó ez így nekik, natúr, érzelmi abberációktól mentesen...” Az egész épületben egyedül voltál túlórában, a takarítónővel, aki, bár a nyugdíj felé kacsintgatott, kimondottan az a mellyes-faros fajta, aki szereti csinálni, a „rossz nyelvek szerint” viszonya is volt az egyik kujon programozóval, kerítésen belül, és még csak vezetői helyzeteddel sem éltél volna vissza - mert a delnő, sóhajos-magányos kézimunká- zásaival és tüntetően-harsány zuhanyozásaival nemegyszer jelezte: nem lepődne meg, ha most odamennél hozzá, farmerod cipzárját lehúzva eldöntetni véle, hogy ez az új felismerés az „érzelmi abberációkról” lelombozott-e, avagy épp ellenkezőleg, biztatást adott a jövőre nézvést - mégsem mentél át az irodádból a szomszédos, ágyakkal is berendezett vendégszobába, pedig kívül jótékony köd ült, a villanydrótokon zúzmara zizergett, s a benti melegben a szerverek, mint nyári konyhában a legyek, dönögtek a moccanatlan időben. Tény, hogy az a Joli-féle este afféle érzelmi abberációktól mentes megmozdulás lett volna. A késői alkonyatban visszamentéi komppal a szigetre. Megszomjaztál - vagy 63
