Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?

Shakespeare megállapította, de a színház mint egyetemes modell érvényességét vitathatatlanul Molnár Ferenc hozta vissza a huszadik századi közgondolkodásba, őt követte az ugyanebben az irányban tájékozódó olasz drámaíró, Luigi Pirandello. A színház mint egyetemes érvényű modell jelenik meg A testőr, majd a Játék a kastélyban című három részes darabjaiban, vagy a Marsall és az Előjáték a Lear királyhoz című, nagyszerű egyfelvonásosaiban.

Érdemes részletesebben kitérni a Liliomra, nemcsak azért, mert Molnárnak ez a darabja, mely a budapesti bemutatón megbukott, volt végül a legnagyobb sikere. Sajnos, még ennek a fantasztikus műnek, melyet minden magyarul írt darab közül a legtöbbet játszottak a világ színpadain, sincs értő elemzése, sem magyarul, sem pedig idegen nyelven. Nagy Péter, aki áttekintette a Liliom egykorú kritikáit, a következőt írja róla: „A kortársak többsége észrevette: Molnár itt a pesti ’negyedik rendet’ fedezi fel. A darab tragédiája az, amit Fenyő Miksa érdemeként idéz: hogy nem a szociális kérdést teszi a középpontba, Iranern a lélektani, személyiségbeli problémát, az embert, aki ha jót akar, rosszat tesz. Valószínűleg ez s ennek a minden áron való érvényesítése okozza, hogy a ligeti jazz-világ és a kiscselédek világának a ’felfedezése’ szemléletben, mélységben nem sokat különbözik annak a múlt századi angol úriembernek a sikerétől, aki vadászat közben egy új néger törzsre bukkant: a pit- toreszk, az egzotikum fogja meg, nem a mozgások és cselekvések mélyebb rugói. S éppen, mert a világot csak felületen képes megragadni, válik uralkodóvá - és Molnár szövegében először érzékelhetővé - az, ami a későbbi műveiben mindjobban előtérbe tolul: a groteszk-ironikus és a könnyes-szentimentális együtt járása, egymást váltogatása.”:i

Nyilvánvaló, hogy Molnár nem „vadászgató angol úriemberként”, véletlen felfedezőként tévedt a jazz-világba, hanem tudatosan keresett valamit. Szimbolikus közegre talált a Városligetben, a Margitsziget proletár megfelelőjében, ahol ugyanazok a folyamatok zajlanak, mint polgári-nagypolgári környezetben: különböző társadalmi csoportokhoz tartozó, eltérő származású és kultúrájú férfiak és nők létesítenek kapcsolatot egymással, szerelmükből pedig a jövő Magyarországa, az új, nagyvárosi nép születik.

Az, hogy a Városliget a „reális asszimiláció kohója”, az első pillanattól kezdve érezhető. A „külvárosi legenda” hőseit, a két, eltérő sorsú cselédlányt egyáltalán nem érdekli társadalmi helyzetük, nincs semmiféle „osztálytudatuk”. Juli és Mari mozgásának, cselekvésének egyetlen rugója a szerelem utáni vágy: nyomorult, kiszolgáltatott helyzetükből csak úgy tudnak kitörni, ha párt választanak maguknak, bármilyen kockázattal jár is a döntésük.

Ismert tény, hogy az 1909-ben bemutatott Liliomnak az Altató mese című írás volt az alapja, mely a Muzsika című novelláskötetben ugyanabban az évben jelent meg. Ennek főhőse egy Závoczki Endre nevű hintáslegény és szerelme, egy Zeller Júlia nevű kis cselédlány. A történetben hangsúlyozottan szerepel az öngyilkosság motívuma, mely, mint láttuk, az Egy gazdátlan csónak története című kisregényének megjelenése óta jelen van, és a gondolatvilága összegzésének tekinthető Andor című regénye megjelenéséig visszatér. Ami feltétlenül figyelemre méltó különbség a túlvilágra vezető édes-bús cselédballada, az Altató mese és a Liliom cselekménye között, hogy Molnár a poétikusan

100