Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó
rébe magajándékozhatod őt gordonka-zengésű, csöndes hajnali férfi-zokogásoddal. Szerelmi bánatommal én is mindig szegény anyámhoz, a temetőbe jártam. Ne feledd, no, hagyj valamit az üveg alján! Szindbád - miután elfoglalta szobáját, s nyegle utasként végigdőlt az ódont- játszó ablak alatti ágyon — azon tűnődött magában, mennyire elvétette az öreg kocsis a címzést. Vagy talán azt a Másikat - ki szinte a megszólalásig hasonlított rá, és szívbillentyűs írógépével a világot járva akarja kiírni leikéből első szerelme bánatát - , talán épp őt várták ide, ebbe az isten háta megetti falucskába, ahol csak egy kocsma található, az is presszó-cégér alatt? Nem sok időbe tellett, hogy eszébe jusson: hiszen Első Asszonyt cseréltek! Bizonyságul ott az a reménykeltőén közeli cím utazókabátja zsebében, melyet a szív-vándor úgy írt bele a kis fekete, aranyozott gerincű noteszába - a nő bolondos neve: Zizi! - , mintha csak tegnap, s nem tízegynéhány éve történt volna. Unicumot kapott a presszóban, így hát megenyhült, és némiképp megkésett, ám annál melegebb hangú üdvözletei küldött - tartózkodási helyének tartózkodó feltüntetésével - ama Zizi asszonyságnak. Vajon kezéhez ér-e a posztkárd a régi címen? ír-e majd választ zaklatott lila betűkkel az Aranykeblű Doktorné? A boldogítóan nyugtalanító gondolatok el- hessegetésére Szindbád a világgal múlatta az időt, melynek sara fölött továbbra is regényes léptekkel szökdécselt. Részt vett a közös kiránduláson, a kastélytól öt percnyi járásra lévő hajdanvolt urak, úrhölgyek kriptáihoz, ahol a lelkes kultúros lány valamely szűzi életet élő kisasszonyka csontjait relikviáknak nevezte. (A lelkes, dundi kultúrost feltételes, titkos erdei találkozóra invitálta, amennyiben „felszikkad a sár”.) Az ebéd utáni napsütésben a sétány padján kabátjába burkolózva az Asszonyságok díja lapjait olvasgatta, hogy aztán a regényből nyert felbuzdulással — mindig is az élet bölcs vitelére vonatkozó tanácsok, receptek reményében ütött fel könyveket- az ismerkedési est hölgykoszorúját fürkéssze: vajon hol találhatná „menekülő riadását a fülemilefészeknek, melynek kerülete nem nagyobb, mint a jegygyűrűé”? Egy drótkeretes-szemüveges művészettörténész legényemberrel becserkészte a völgyben gubbadó templomocskát: a szószék fájának káprázatos-színes festése Szindbád értő szeme előtt incselkedő női szemérmeket mintázott. Esténként, szivarja társaságában, biliárdot játszott a társalgóban, hogy a golyókoppanások szüneteiben végighallgassa a kis fekete könyvtárosnő magányának történetét. Az éji órákban, a hajdani urak, úrhölgyek kísérteiéivel dacolva, az álmatlanságtól lázasan lüktető homlokkal sorra járta az elfoglalat- lan szobákat: nyitná-e valamelyiket szobakulcsa, lenne-e alkalmas egy is közülük tiltott éjszakai légyottra. Amikor aztán megérkezett Zizi asszony sürgönye a közeli városból, a szemüveges művészettörténészre hagyta a kis fekete magányát meg a padlás alatti üres szobák titkát, és - érintetlen síléceit postára adva, útipoggyászát feltűnés nélkül előkészítve - bejelentés nélkül távozott, példátlan könnyelműségéről téve tanúbizonyságot: csaknem egy héten át élvezhette volna még a kastély békebeli, a posztmodem velős csontok, magakellető kovászos uborkák, fenségesen szerény pörköltek, káposztás cvekedlik, grenadírmarsok, az értő férfifülbe bíztató strófákat zizegő csörögefánkok korából itt feledett konyháját és a 59