Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó

rébe magajándékozhatod őt gordonka-zengésű, csöndes hajnali férfi-zokogá­soddal. Szerelmi bánatommal én is mindig szegény anyámhoz, a temetőbe jár­tam. Ne feledd, no, hagyj valamit az üveg alján! Szindbád - miután elfoglalta szobáját, s nyegle utasként végigdőlt az ódont- játszó ablak alatti ágyon — azon tűnődött magában, mennyire elvétette az öreg kocsis a címzést. Vagy talán azt a Másikat - ki szinte a megszólalásig hasonlí­tott rá, és szívbillentyűs írógépével a világot járva akarja kiírni leikéből első szerelme bánatát - , talán épp őt várták ide, ebbe az isten háta megetti falucs­kába, ahol csak egy kocsma található, az is presszó-cégér alatt? Nem sok idő­be tellett, hogy eszébe jusson: hiszen Első Asszonyt cseréltek! Bizonyságul ott az a reménykeltőén közeli cím utazókabátja zsebében, melyet a szív-vándor úgy írt bele a kis fekete, aranyozott gerincű noteszába - a nő bolondos neve: Zizi! - , mintha csak tegnap, s nem tízegynéhány éve történt volna. Unicumot kapott a presszóban, így hát megenyhült, és némiképp megké­sett, ám annál melegebb hangú üdvözletei küldött - tartózkodási helyének tar­tózkodó feltüntetésével - ama Zizi asszonyságnak. Vajon kezéhez ér-e a posztkárd a régi címen? ír-e majd választ zaklatott lila betűkkel az Aranykeblű Doktorné? A boldogítóan nyugtalanító gondolatok el- hessegetésére Szindbád a világgal múlatta az időt, melynek sara fölött tovább­ra is regényes léptekkel szökdécselt. Részt vett a közös kiránduláson, a kastélytól öt percnyi járásra lévő hajdan­volt urak, úrhölgyek kriptáihoz, ahol a lelkes kultúros lány valamely szűzi éle­tet élő kisasszonyka csontjait relikviáknak nevezte. (A lelkes, dundi kultúrost feltételes, titkos erdei találkozóra invitálta, amennyiben „felszikkad a sár”.) Az ebéd utáni napsütésben a sétány padján kabátjába burkolózva az Asszonyságok díja lapjait olvasgatta, hogy aztán a regényből nyert felbuzdulással — mindig is az élet bölcs vitelére vonatkozó tanácsok, receptek reményében ütött fel köny­veket- az ismerkedési est hölgykoszorúját fürkéssze: vajon hol találhatná „me­nekülő riadását a fülemilefészeknek, melynek kerülete nem nagyobb, mint a jegygyűrűé”? Egy drótkeretes-szemüveges művészettörténész legényemberrel becserkészte a völgyben gubbadó templomocskát: a szószék fájának kápráza­tos-színes festése Szindbád értő szeme előtt incselkedő női szemérmeket min­tázott. Esténként, szivarja társaságában, biliárdot játszott a társalgóban, hogy a golyókoppanások szüneteiben végighallgassa a kis fekete könyvtárosnő ma­gányának történetét. Az éji órákban, a hajdani urak, úrhölgyek kísérteiéivel dacolva, az álmatlanságtól lázasan lüktető homlokkal sorra járta az elfoglalat- lan szobákat: nyitná-e valamelyiket szobakulcsa, lenne-e alkalmas egy is közü­lük tiltott éjszakai légyottra. Amikor aztán megérkezett Zizi asszony sürgönye a közeli városból, a sze­müveges művészettörténészre hagyta a kis fekete magányát meg a padlás alat­ti üres szobák titkát, és - érintetlen síléceit postára adva, útipoggyászát feltű­nés nélkül előkészítve - bejelentés nélkül távozott, példátlan könnyelműségé­ről téve tanúbizonyságot: csaknem egy héten át élvezhette volna még a kastély békebeli, a posztmodem velős csontok, magakellető kovászos uborkák, fensé­gesen szerény pörköltek, káposztás cvekedlik, grenadírmarsok, az értő férfifül­be bíztató strófákat zizegő csörögefánkok korából itt feledett konyháját és a 59

Next

/
Thumbnails
Contents