Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Sturm László: A felföldi kisváros - két nyelven, négy tollal (befejező rész)

ben áll az elemek félelmes tombolása. Ezt nemcsak a vihar jeleníti meg, hanem a korábbi, pusztító szárazság, illetve az egyik utcát nemrég elhamvasztó tűzvész is. Az események azt sugallják, hogy az ember végül kultúrája segítségével ki tudja alakítani és meg tudja védeni saját körét, sőt a rendkívüli esetektó'l eltekintve ez a kör a természetit is magába tudja ölelni. A vendéglőben pedig az elbeszélő egy énekelgető és beszélgető szomszéd asztaltársaságot hallgatva töpreng el a magyarosítás esélyeiről: „íme, míg oda- künn, a Garam partján a szép magyar tósztok hangzottak, idebenn a tót dalt lopja a szívekbe egy igéző női hang... De azután csoda történt. A cigány a Nagy Bercsényi Miklós strdogál magábant kezdte húzni, s ugyancsak az a bájos hang még szebben, még odaadóbban énekelte a kurucnótát s utána több magyar népdalt. [...] Mikor az ének és zene fáradtan elhalt, a beállott csöndben ismét hallani lehetett vége-hossza nélkül a társaság tót beszélgetését. Én pedig arra gondoltam, vajon ha, miként ez a magyar dal, a mostani szép magyar ünnep is elmúlik és eljönnek a hétköznapok, a sok kedvező jel és lelkesítő tapasztalat ellenére nem ugyanaz fog-e történni e vidéken, ami ebben a társaságban történt? A kuruc-nóta után nem következik-e a megszokott, közömbös tót beszéd?”24 Ezek a gondolatok új fénybe állítják az addigiakat. Eszerint a magyar nyelvnek és kultúrának ünnepi jellege van, a tótnak hétköznapi, és a hétköznapok sokaságukkal könnyen elfedhetik az ünnepeket. A „lelkesítő tapasztalatok” talán egyoldalúan mutatják meg a valós helyzetet, figyelmeztet az író. Másrészt a magyar kultúra és a magyar nemzet nagysága olyan ügy, amelyben a kisváros is részesedhet, anélkül hogy saját kisvárosi hagyományaitól el kéne távolodnia. Ellentétben a modernizálódás kihívásával (amely itt föl sem merül mint probléma), ennek révén úgy kap hivatást a közösség, hogy a személyiség is csak gazdagodik. Ez sem egyértelmű folyamat, de egy lehetséges kiútnak tűnik A Szent Mihály lóvában bemutatott világ eszménytelen- ségéből, jelentéktelenségéből és meghasonlottságából.

A Zsolnát aszfaltozták fő témája azonban megint a régi és az új ellentéte. A vasúti várakozás idejét sétával elütő utazó fölfedezi Zsolna szépségét, de nem abban, amire a helyiek olyan büszkék, a posztógyárban, illetve hogy már le van aszfaltozva a főtér. Ot a város középkori hangulata bűvöli el a meglepetés erejével. A modern élet nyilatkozik meg a vasúiban, a gyárban, az aszfaltozásban, a vasútra vezető utca célratartó egyenességében, a néhány árkádot máris bolttá elfalazó haszonelvűségben. Mindez elüt a kisváros sikátorszerűen kanyargó utcáinak, kis házainak, homályos boltjainak, árkádsoros főterének, áhítatot sugalló templomainak világától. Az előbbi jellegtelenségével és kialakulatlanságával szemben az utóbbinak határozott - „középkori” - jellege van. Egy egykori, vonzó életforma szervesítette magához, alakította ezt a környezetet a maga képére, olyan sikeresen, hogy az még mindig könnyedén képes fölidézni a szemlélőben a letűnt korokat és embereket a maguk életteli teljességében. A városra ugyanakkor nemcsak az emberrel, hanem a tájjal való harmónia is rányomta a bélyegét (erre is utal a természeti viszonyokhoz a legszembetűnőbben alkalmazkodni kénytelen és ezt a legművészibb fokon megoldó Velencével vont párhuzam). Az életmód egységének és szépségének az emléke önkéntelenül kész történeteket idéz föl az elbeszélőben. A Szent Mihály

48