Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Sturm László: A felföldi kisváros - két nyelven, négy tollal (befejező rész)
lovában az emberek se tudtak önálló személyiséggé válni, itt az élettelen dolgok is átlelkesülnek: sorsuk van, és történeteket sugallnak. Ezúttal szó szerint vehetó'ek a legtöbbször csak megszokásból használt jelzők: az ösvény valóban „regényes”, a régi házak „beszédesek” stb. A műalkotások belső teljességét idézi meg egyrészt maga az óváros, másrészt számos épület önmagában is. Erre utalnak a régi iránt érzéketlen, a modernséget szolgaian hajszoló jelenkor rombolásaira figyelmeztető sorok: „Kár lenne, ha a régi, kedves házak szimmetriáját is megbontanák modern építkezéssel, vagy ha éppen az árkádokat is eltüntetnék, hogy »még érdemesebb legyen megnézni a főteret«. Két sarkon már úgyis beépítették az árkád alját valami üzlethelyiséggel, és elrekesztették vele a födött utca folyóját. Mintha csak egy gyönyörű történetnek kiszakították volna egy lapját - sajttakarónak. Vagy egy megbecsülhetetlenül értékes vázának leütötték volna a fülét”2'. (A Velencével és a „régi hollandus utcák”- kal vont párhuzam is utal a városka festményekre kívánkozó szépségeire: művészi létmódjára.) Amennyiben egy könnyed tárcanovella alapján következtetni lehet rá, Sebők eszménye a régi értékeire fogékony, óvatos modernizálás. Az idegen értékek iránti fogékonyság azonban nemcsak az eltérő korokat kell hogy összekösse, hanem a sorsközösségben élő nemzeteket is. Ezt sugallja az író a „hála Istennek, nem kis részben magyarul beszélő” város és környéke tót népéről elmélkedve: „Mi a tótokat ezeréves együttélés után sem ismerjük. Mi a tótot csak durva, általános vonásokkal rajzoljuk meg magunknak, legföljebb bizonyos komikummal árnyékolva. Nagy kalap, tüsző, bocskor, kenderhaj, krumpli-orr: ez a mi szemünkben a tót, holott a valóságban éppen oly sokféle a tót arc és viselet, mint amilyen sok formájú a kalapja. [...] mi nem ismerjük a tótokat, kiket ezer méteres sziklafalak zárnak el tőlünk, kiknek még rokonvonásaik is oly idegenek és távoliak szemünkben, mint az a piros tűz, mely a szuroksötét kárpáti estén a hegy tetején lobog, s eltűnődünk rajta: csillag-e vagy pásztortűz? ”:f’ Zsolna olyan felföldi város, amely a „periférián”, a határ közelében fekszik. Szépségei kevésbé ismertek, inkább csak átutazó állomás, a rajta keresztül utazó sokféle nép így nem figyel föl sajátos értékeire. Ezek az értékek ugyanakkor nagyrészt általánosan is jellemzőek a felvidéki városokra az elbeszélés egyik részlete szerint: „ - Hát a város milyen? - Amilyen a többi kis felvidéki fészek. Ha egyet láttál, valamennyit láttad.”2' Itt ugyan a megkérdezett inkább fanyalog az egyformaság miatt, az egész írás tükrében azonban a felfedezésre váró értékek ígéretévé válik a többi városka is. LÖVIK KÁROLY Lövik Károly négy elbeszélésében (Bárányfelhők, A szülei ház, Az őrnagy, A szögletben) a magánházakon és köztereken kívül a következő helyszínek tűnnek föl: vasútállomás, fegyház, vendéglő, gyógyszertár, templom, tiszti kör, hentesbolt, színház, vigadó, kávéház, iskola, kaszárnya, társaskör. Loviknál nagy szerepet kapnak a magánházak, A szülei ház és Az őrnagy teljes egészében, a másik kettő részben ott játszódik. Mint a másik három írónál, nála is sokszor egy-egy bál vagy házi vendégeskedés áll a középpontban. A Bárányfelhők egy 49
