Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Sturm László: A felföldi kisváros - két nyelven, négy tollal (befejező rész)
temetik. A fiatalokról is kiderül annyi, hogy nem lettek egymáséi, bár mind a ketten megházasodtak. A késó'bbi ellentéteket a természet szépségének és az emberi civilizáció világának az ütköztetésével készíti elő az elbeszélő: „úgyszólván a tányéromba nézett egy hegy. Mintha csak a vállamra könyökölne barátságosan és ezt kérdezné: Nos, ugye gyalázatosak ezek a vasúti vendéglők? Miért nem jössz föl hozzám friss brinzára, forrásvízre?”19 A természet ellentétei - eltérően az emberi világtól - nem a diszharmóniát, hanem a táj teljességét, egységét érzékeltetik („A hegy lábánál pajkosan fut egy kis folyó - mint a vén ember szomorú szeme előtt tovaillanó ifjú élet.”;"). A kisvárosi szereplők kezdettől fogva komikus színben tűnnek föl öltözködésük, beszédmódjuk és - ártatlan - hiúságuk miatt. Jellemük is foglalkozásukhoz idomul: az esperest mindenben a „kenetesség” jellemzi, a helyi vadásztársaság elnökére „vallott az elnöki cím, melyben a polgármester részesítette, de még inkább energikus, kurta beszédmódja, mely úgy hangzott, mint a puskaropogás”:i. Nincs személyiségfejlődés, pár év múlva ugyanígy látjuk őket viszont: a kisvárosban, úgy tűnik, nincsenek az ember lényegét érintő változások. A komikum itt is a Sebők műveiben megszokott melankóliával keveredik. A kettő nem zárja ki egymást, hiszen közös alapjuk a személyiség kialakulatlanságának, útvesztésének meglátása: a kisvárosi szereplők életmódja és tudata elválik egymástól. A ráérős, erkölcsi és vallási fogalmakban gondolkodó, tekintélytisztelő hagyományos mentalitás összeütközésbe kerül a hódító új világgal, amelyet a gyorsaság és a gyakorlatiasság határoz meg. (A régi mentalitás korszerűtlensége rávetül később a városra is. „Ódon kis város”-ról és „ósdi” házakról szól az elbeszélő.) A régihez kötődő ember bár elítéli az újat, de ő se tud meglenni nélküle, innen származik egyszerre komikus és szomorú hasadtsága. Mindezt kiválóan érzékelteti a püspök üdvözlésének jelenete, ezért ezt érdemes hosszabban idézni: „A vonat ablakában egy mosolygó arcú, ősz hajú férfiú feje jelent meg. Mikor a deputációt meglátta, gyorsan leszállt a kocsiból, mire a borotvált arcú férfiú az ő kenetes hangján, melyből mintha napkeleti szent olaj csepegne, üdvözlő beszédbe fogott. Az üdvözlő beszéd nagyon elnyúlt, mert a kenetes úr elokvenciájának arany rokkájáról nagyon hosszúra találta ereszteni a fonalat. A vonat sustorgott, a kecskepásztor ott a szikla fokán gőzben és füstben fürdött, mint a máglyán égő bűnös, az utasok futkostak, az ajtók dübörögtek, de mindez nem zavarta a szónokot és a rokka szünet nélkül pergett és eresztette a beszéd végtelen fonalát. A kalauzok csakhamar beterelték a közönséget a kocsikba, az aggastyán néhányszor kegyes kísérletet tett, hogy a szónok szavába vágjon, de mikor meggyőződött, hogy a szóáradatot megállítani nem lehet, fölugrott a vonatra, mely - éppen a mondat közepén - kigőzölt a pályaudvarból. Egy percre megjelent a szép, galambősz fej a kocsi ablakában s leszólt édes mosollyal:- A választ a legközelebbi alkalommal! A szónok elképedve bámult az elmenekülő kocsisor után. [...]- Istentelenség! - hörögte. - A legszebb helyen elvitték a püspök urat.- A passzus valóban szépnek ígérkezett - vélte az olajbarna. 46
