Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Sturm László: A felföldi kisváros - két nyelven, négy tollal (befejező rész)
nemzetiségi ellentéttel nagyrészt egybeeső kettősség figyelhető meg társadalmilag egyrészt a dzsentrik és hivatalnokok „cifra nyomorúsága”9, másrészt a dolgos és gyarapodó polgárok között. Ez az ellentét legvilágosabban a Két kérőben nyilvánul meg, és ebben az elbeszélésben jön létre az egyoldalúságtól mentes, méltányos feloldás. A pék lányának, Marienkának a két kérője, a helybeli hentes és a városkába helyezett „daliás, jóképű”, előkelő családból származó segédfogalmazó képviseli a két réteget. A kissé esetlen régi udvarlóval szemben a lány az úriembert választja, aki a jó parti örömére kártyázni kezd, veszteségeit nem tudja megfizetni, ezért öngyilkos lesz. Marienka pedig hozzámegy a derék henteshez. Az elbeszélő érzékelteti az úri osztály életvitelének önpusztító jellegét (ezen belül a kártya mint a romlás okozója kiemelt szerepet kap A sikkasztóban is), de nem tagadja meg az elismerést a könnyelműség másik oldalát jelentő könnyedségtől, nagyvonalúságtól, úri becsülettől. Az egykori menyasszony, de a hentes, a későbbi férj is kegyelettel emlékezik az elhunytra, a két életforma közötti megértés lehetőségét jelezve: „Marienka ma nagymama és I lrcska Joskó ősz hajú apó. A járás már nehezükre esik, de halottak napjára mindig útra kelnek, hogy koszorút helyezzenek el és gyertyát gyújtsanak egy elhagyatott síron”10. Bohúny Jesenskytől eltérően gyakran foglalkozik a szlovák-magyar ellentéttel, a magyarosítással-magyarosodással, illetve a (cseh)szlovák nemzeti - akkori nevén „pánszláv” - mozgalommal. Jesensky csak ritkán, és akkor is csak konkrét esetben, a képmutatás, a parveniiség egyik apró vonatkozásaként teszi ezt témává. Például A doktor zírban: „Magyarul beszélt, de olyan furán, hogy magyarajkú polgártársaink nemigen értették meg a szavát. Hébe-korba ráfanyalodott a szlovák nyelvre is - de csak akkor, ha valami »ostoba fajankó« sehogy sem akarta megérteni, mit mond”". Bohúny többször nyíltan is kitér a kérdésre, szlovák szemszögből, de bántó torzítások nélkül. Elismeri a magyar kultúra és nyelv, az úri mentalitás vonzerejét, de a magyarosítás visszás és mesterkélt jelenségeit elítéli. Annál inkább, mert látja ennek hatását: „A céltudatos magyarosítás akkor már tökéletesen elvégezte rajtam, mint kortársaim többségén is a maga pusztító munkáját. Bár a szlovák volt az anyanyelvem, már nehezebben fejeztem ki magam rajta, mint magyarul. Úgy látszott, hogy ebben a kritikus időben éli a szlovák intelligencia az utolsó óráit, és egy, de legfeljebb két évtizeden belül akár teljesen és nyom nélkül szét fogják rombolni”10 (Szlovák világ). A szlovák és a magyar világ, illetve korszak elkülönítése kimondatlanul bár, de sokszor azt a látszatot kelti, hogy a kisvárosi élet gúnynyal, iróniával szemlélt jelenségeit az okozta, hogy az eredeti hagyományokat - fő helyszíne, Rózsahegy mindig is alapvetően szlovák volt - a magyarosítás és a hivatali bürokrácia összezavarta. Az államfordulat tehát ezt a hamis felszínt tűntette el, és így teret adott az igazi értékek kifejlődésének. Ebben a vonatkozásban saját megidézett ifjúkora mintha egybeesne nemzete ifjúkorával, a kettő egymásban tükröződik és kap mélységet. Másrészt azt is látja - ahogy ezt a Két kérő kapcsán már részleteztem -, hogy a régi világgal számos érték is elvész. Harmadrészt pedig többször fölveti, hogy hiába váltják egymást a nemzedékek, a kisváros alapvetően mégis változatlan marad: „Es hazajövünk és úgy látjuk, mintha minden megdermedt volna, mintha semmi 43
