Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Körmendi Lajos: Kunhalom
a cellában, s amikor az ajtóhoz ért, dobbantott kicsit a lábával, és megszólalt. — Bumm! Ugyanakkor a kezével olyan mozdulatot tett, mint a bokszolok felütéskor. Csak ő tudta, milyen történetet játszott le képzeletében. Megfordult, s amikor a délelőtti napfényt bezúdító ablakhoz ért, dobbantott, felütött, s fojtott indulattal mondta. — Bumm! Cellatársa közben elszundított a priccsen, s ahogy éjszakánként, most is a fogát csikorgatta. A sörtehajú, csontos arcú férfi egyre ingerültebben pillantott feléje két „bumm!” között, végül, amikor melléje ért, nagyot dobbantott, s elordította magát. — Bumm! Csak este higgadt le. Az asztal mellé kuporodott, papírt, tollat tett maga elé. Töprengett. Hangtalanul mozgott a szája, néha bólintott is. Végül írni kezdett: „Kedves feleségem! Hiányzol. Nagyon szeretlek. Sose foglak elhagyni. Ha mégis elhagynálak, haljak meg a fiammal együtt!” Itt megtorpant az írásban. Ismét fel-alá kezdett mászkálni a cellában, először csak elsuttogott, aztán egyre ércesebb hangú „bumm!” hagyta el az ajkát az ajtónál és az ablaknál. A cellatárs idegesen figyelte, a szemébe félelem ült ki, s inkább a fal felé fordult a priccsen, hogy még a pillantásával se ingerelje a másikat. A sörtehajú, csontos arcú férfi ismét az asztalhoz ült: „De ha te csalnál meg, ha elhagynál te büdös ribanc, akkor készülj a halálra a bikáddal együtt! Küldjél zoknit! Szerető férjed, Sanyi”. A bágyadt napsütésben sötét ruhás emberek igyekeztek a temető felé. Egykét férfi lapátot cipelt a vállán, mások virágot szorongattak. A ravatalozónál halkan diskuráltak a gyászolók, az elhunytat emlegették, hogy sokat szenvedett szegény, megváltás volt neki a halál, ilyeneket mondtak. Meg olyanokat, hogy már csak azért is megváltás volt neki a halál, mert az ura fuvel-fával csalta szegény asszonyt. Bólogattak a környéken állók, hogy bizony, bizony, úgy van.- Megjött a pap - mondta egy fiatal tanár.- Milyen pap? - nyújtogatták a nyakukat az asszonyok. — Hát a kommunista.- Aha! - bólintottak. Az alacsony, vézna, öltönyös férfi lassan, méltóságteljesen lépkedett, ahogy ilyenkor illik. Kihozták a lezárt koporsót. Aztán a vézna kis ember meglepően vastag hangján megszólalt.- Megjött az ősz, varjak ülnek a fán, Kár, kár, kár, kár, hogy te nem látod már. A fiatal tanár a garbójába dugta az arcát, s némán röhögött, még a szeme is csupa könny lett. A környéken állók azt hitték, hogy a zokogás rázza, és azt kezdték találgatni, miért gyászolja ez a fiatalember olyan rettenetesen a halottat? A vézna, öltönyös férfi már a koporsó mellett álldogáló férj hűségét dicsérte, mire jó néhány asszony arcán sejtelmes mosoly villant át. A búcsúztató ékes rímekkel hímezte ki az itt maradt családtagok jóságát, majd beszéde végén ismét felidézte a halott alakját. 34
