Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Pelle János: A trubadúrok szerelmétől a szappanoperákig

Világosság és a Sötétség harcáról is, de már hiányzik a valódi tragikum, mely még megtalálható A portugál apáca leveleiben, ebben a XVIII. századi „bestsellerében. Hősnője, Alcaforado nővér így ír a kolostorból a férfinak, aki elcsábította őt: „Szívem mélyéig hálás vagyok önnek a reménytelenségéért, amelybe taszított, és megvetem a nyugalmat, amelyben éltem, mielőtt önt megismertem volna... Isten önnel! Szeressen mindig, okozzon még nekem sok szörnyű fájdalmat!”

De a XVIII. század valójában már a szerelmi érzés profanizálásának kora, melyet leginkább két, ma is közismert, hányatott életű író sorsa testesít meg: Sade márkié és Casanováé. Sade-ról érdemes tudni, rokonság fűzte Petrarca múzsájához, Laura de Növéshez. Az „isteni márki” nagybátyja, Sade abbé könyvet írt az első francia költőkről és a trubadúrokról, illetve Petrarcáról, vagyis az „eszményi szerelem” hagyománya igencsak eleven volt a családban. Ehhez képest Sade márki a szó szoros értelmében a visszájára fordította ezt a hagyományt, amennyiben kísérletet tett arra, hogy egyesítse a gyönyört és a szenvedést, oly módon, hogy hősei nem az erény, hanem a gonoszság révén próbálnak megtisztulni. Ha megtartóztatjuk magunkat a földi gyönyöröktől, a szeretett lény által üdvözölünk, állították a trubadúrok. Viszont ha elpusztítjuk vágyaink tárgyát, a kárhozat révén is ugyanoda jutunk, mert a természet nem ismer sem bűnt, sem pedig erényt, érvelt Sade. Tételéből következett, hogy csak a gyilkosság szabadíthatja fel a szerelmest, mégpedig annak a meggyilkolása, akit szeret, mert csak így tud kiszabadulni a szerelem rabságából. Az erény biztos pusztulásba vezet, mert a világ bűnös, és csak a bűn állandó, érzelmektől mentes gyakorlása révén lehet fennmaradni. Sade márki érvelését a Justine és a Juliette című „iker-regényekkel” is illusztrálta. Terjedelmes életműve valójában a trubadúrok költészetének cinikus interpretációjaként is felfogható, amennyiben azt sugallja, hogy csak a tisztátalan szerelem megsemmisítése óvhatja meg a tisztaságot.

Casanovát csak nálunk hozzák összefüggésbe a szerelemmel, melyhez valójában, kortársaihoz hasonlóan meglehetősen kevés köze volt. A velencei kalandor, ha akadályokba ütközött udvarlása során, nem erőltette az ostromot, kizárólag „biztosra ment”. Az Emlékirataiban megörökített száznegyvennégy nő túlnyomó többsége színésznő, alkalmi útitárs, szolgáló vagy társadalmilag jóval alacsonyabb helyzetű lány vagy asszony volt, akiket minden különösebb erőfeszítés nélkül sikerült megkapnia. Következésképpen Casanova soha nem volt szerelmes, s azt sem lehet állítani, hogy szexuális partnerei különösebben rajongtak volna érte: értékelték szellemességét, és azt, hogy jó szerető volt, de érzelmileg nemigen kötődtek hozzá.

Talán egyetlen nő volt, Henriette, egy Aix-en-Provence-ból származó francia fiatalasszony, aki mélyebb nyomot hagyott benne. Ot éppen egy magyar huszártiszt kezéről „csapta le” Itáliában, az osztrák örökösödési háború alatt. Idilljüknek az vetett véget, hogy Henriette visszament a családjához, valószínűleg a férjéhez, ami igazán prózai befejezése volt az alkalmi románcnak.

Végül befejezésül érdemes néhány szót szólni az evilági szerelem teoretikusáról, Stendhalról, aki a témáról híres könyvet írt. A szerelemről című munkájának előszavában a következőképpen határozza meg tárgyát: ,Jóllehet a sze55