Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Pelle János: A trubadúrok szerelmétől a szappanoperákig

relemmel foglalkozik, ez a könyvecske nem regény, s főleg nem olyan szórakoztató, mint egy regény. Nem egyéb, mint az őrültség egy Franciaországban nagyon ritka fajtájának pontos és tudományos leírása...” A Vörös és fekete szerzője négyfajta szerelmet különböztet meg: szenvedélyes szerelmet, kedvtelésszerelmet, testi szerelmet és hiúság-szerelmet. Ezek közül csak az elsőt nem ítéli el, s tekinti olyan érzelmi folyamatnak, melyet a kristályosodáshoz hasonlít. „Amit kristályosodásnak neveznek, oly szellemi művelet, mely minden jelenségből újabb és újabb tökéletességeket fedez fel a szeretett lényben.” Ahogy a salzburgi sóbányában a mély vízbe dobnak egy ágat, három hónap múlva úgy találják meg, hogy apró gallyacskái „mozgékony és tündöklő gyémántok sokaságától ékesek”. E tétel szerint egy nőbe beleszeretni annyit jelent, mint olyan jó tulajdonságokkal felruházni, amelyekkel egyáltalán nem rendelkezik. Pusztán azért tesszük ezt, mert szükségünk van arra, hogy szeressünk, és mert csak a szépséget tudjuk szeretni. Stendhal szerint tehát a szerelem, mint kristályosodás, a nő (vagy a férfi) eszményítésének időszaka, ami azzal magyarázható, hogy a vágy elhomályosítja a tisztánlátásunkat. Törvényszerű, hogy ezt a kristályosodási időszakot a kiábrándulás követi.

Nem érdemes tovább követni a szerelmi érzés és irodalmi, művészi megformálásának sorsát, mely az elmúlt évszázadban már nemcsak heteroszexuális, hanem homoszexuális változatban is fokozatosan „polgárjogot nyert”. A mítosz popularizálódott és ellaposodott, sokak számára a nemi vágy szinonimájává vált. De bármennyire is elkoptatták napjainkra az érzést, az avatott szem a füzetes regények és a szappanoperák giccses cselekménye mögött is észreveszi a távoli idők konfliktusainak és valódi művészetének a visszfényét.

56