Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Zelma zápszínháza
Azt mondják, a társulatot már régóta nem a kicsorbult taligakerekek mesterének tekintélye, hanem a Zelmától való babonás rettegés tartja egyben. Azt is mondják, hog)' Zelmának a kóros nyiszlettségében, főként pedig a púpjában van a gonosz ereje. Nem tudják a szerencsétlenek, hogy elég, ha megköpik a tenyerüket, aztán rásóznak eg)' isteneset arra a gyalázatos púpra, és közben varázsigét monmlnak (állítólag Rákosi Mátyástól is így szabadultak meg az oroszok): Kotród/, kurva, távolabbra, tágíts, tűzrevaló ringyó! Eredj sátán szurdokába, büdösköves picsájába! Hátad púpja lelappadjon, többet ne árts, rusnya ringyó! Hátul rácsapsz, elöl kijön. Legalább lesz EGY normális melle. BORJÚNYÚZÓ Kiragadhatom-e a gyehennájából, hiszen, ahogy mondják, az ostobákat Jézusnak sem sikerült, holtakat támasztott bár fel, kigyógyítania ostobaságukból? Mire ez a nem szűnő' lidércnyomás, ez a kútmérgező szappanoperett? Küldetés, erőpróba, genetikus átok, karmikus büntetés? Beleszerettem a bol- sevizmusba? Mi ösztökél, hogy nem hagyom faképnél? Az ő kétségbeesett, polipszerű ragaszkodása tart vissza? Az tart vissza, hogy lehetetlen nem érzékelnem pislákoló reménykedését: általam, mellettem vagy ellenem egyszer csak megváltozhat? Vagy csak azért ragaszkodik hozzám, mert autista, és része vagyok a kirakójátékának? „Az észnek sejtelme sincs róla, hogy a szívnek megvan a magához való esze..." Szerelmesen vicsorítod rám fehér rizsfogaidat, derékig érő sörényedből gonoszul villantod rám a tekinteted. Vad tánc a miénk, köveken át, tüskés bozótok közt. Én vagyok a vadász: kutyám vagy zergém akarsz-e lenni? Szívesebben járnék veled más utakon, szelídebb ösvényeken. Vagy inkább a tóparton végig: mennyi aranyhal úszkál a vízben, és járja táncát! Ejnye, átkozott fürge tekergője, csalitos banyája! Hová tűntél már megint? Nélküled koldusoknak alja vagyok. Hirtelen két vörös foltot érzek arcomon - a te kezed nyoma. Naponta feloldozva és megáldva Zelmát, kényszeresen sikálva a kehes és asztmás, kuporiságtól és szeretetlenségtől fulladozó kivénhedt nimfa koszlott és töppedt lelkét, akárcsak ő a saját tönkrezsúfolt, bábszínházi kelléktárhoz hasonlatos odúját, olyasmire, Zelma „sorstitkára”, „belső tervére” ocsúdok rá, amit jobb lenne talán nem tudnom, és ha már ráocsúdtam, mielőbb elfelejtenem: Zelmára, ha így - balvégzetű haláljáték tehetetlen bábfigurájaként - folytatja, irgalmatlan mennyiségű szenvedés vár: hangszálainak súlyos károsodása, 18
