Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Zelma zápszínháza

elfogyott, mert a Wall Street Journal/’«« igen sok amerikai vállalkozó olvasott János vitéz dicsőséges gyarmatosító expedíciójáról, és ennek az lett a következménye, bog/ röpke eg' évszázad alatt Óriásország összes szikláját szétrobbantották és „hasznosították”, a hoppon maradt bennszülöttek meg, mármint az óriások, mintán az amerikai „befektetők” bérrabszolgáiként kitermelték az utolsó kőszilánkot is, kénytelenek voltak más élelemforrás után nézni; az óriáskirály nag fekete várát is lebontották, kövenként becsomagolták, átszállították Kaliforniába, és újra felépítették eg média- mágnás birtokán. A vár harangját az óriások kútba temették; éjféltájban néha kikon- dul a föld alól, szerte a világon fel szoktak rá riadni a gerekek. Az óriások közt, majdnem, eg nemzedéken át, az ukrajnaihoz hasonló nag éhínség pusztított. Hog életben maradjanak, és egúttal megtorolják a rajtuk esett irdatlan sérelmet, azt találták ki végül, hog törpénél is törpébbre zsugorodva, integrált áramkörként beköltöznek a tévékészülékekbe, és a gerekek finom, üde, por hányás lelkén élősködnek.

Éjféli délibáb: Léna virtuális monológja. „Szerva itt, szűnjetek meg! Van róla fingotok, milyen köcsög volt a muterom? Baromi égő volt csámpázni vele az utcán vagy akárhol, örökké verte a nyálát, hogy én milyen töpörtyű meg gizda meg tápos vagyok, meg hogy nem vagyok komplett, mert fejre ejtett a bába. Az is tök ciki volt, hogy a legkisebb gáztól is bedurrant az agya, rögtön nekilátott arénázni, és leugatta az atyaúristen fejét is. Mindenkit kiakasztott, mint a rosseb, ment is ám a szöveg, hogy nincs még egy ilyen stikkes spinkó, húzzon el az ilyen a búbánatos francba! A fél világnak tele lett vele a töke, hugyozzam le a lábam, ha nem igaz. De az öreglánnyal otthon lenni volt a legszarabb: ha rájött a hoppáré, vagy elkúrtam valamit, azonnal a plafonon volt, kicsipkézte a pofámat, és üvöltött, mint az állat Muszáj volt kuksolni a seggemen egy helyben, kussba vágni magam órákon át, nehogy fölmenjen a cukra. Akármit kértem tőle, mindig mindenre az volt a genya válasza: »NEM!«, meg »TAKAROD], MERT HAZAVÁGLAK!«. Attól meg tisztára összefostam magam, ha esténként benyögte, hogy »Nyomás gyakorolni!«, és iszonyúan rikácsolva, hármasával osztogatva a maflásokat, elkezdett fingatni a másnapi leckével, pláne a matekkal meg a svábbal, pedig mind a kettő magas neki, mint disznónak a kottatartó. Na, most dobjátok el az agyatokat: egyik napról a másikra, hipp-hopp, oltári rendes lett az öreglány, és totál takarékra állította magát, nem vicc! Csontig érezni, hogy kornál, figyuz is rám frankón, csavargunk orrba-szájba, és annyit marhulunk, hogy betegre röhögjük magunkat. Kurvára bírom az anyócát, tök király, hogy ő a muterom. Most mit jojózik a szemetek? Mi a túró van? Hogy amiről nem lehet hinteni a púdert, arról kussoljon az ember lánya?"

A „Mester” indoktrinációja és a szüntelen önmanipulálás oly hatásos azonban, hog a szektatagokban fel sem. merül a csoportból való kilépés lehetősége, ehhez nincsen bennük elegendő belső szabadság, mert már halálos függőségbe kerültek, mindent a maguk kis vérszopó, kutyagumi-tennelőszektájának rendelnek alá („védőitalként ” a kórházak magzat-gilkolászati osztályán művileg abortáló nőktől levett vért, a Red Cow-í isszák), és életük összes vonatkozására a szekta értékrendjét vetítik rá. Ug járnak-kelnek a világban, mint a tetszhalottak; másodlagos énjük onnótlanul nagyra puffad, valóságos énjük viszont elsorvad.

17