Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Zelma zápszínháza

Ráébredek, hogy semmi, de semmi reményem a lékai várból való menekülésre. Rheingold lovag nem szűnó' sürgetései feló'rlik ellenállásomat. - Tette- vette a rossz fonná]át a kis kurvája - mondja a nő, cinizmusának soklövetű forgópisztolyával próbálva széttrancsírozni az idegenvezető mesélte legendát, de közben azonnal ki is sajátítja, önmagára hangszereli át az egészet, egyes szám első személyben. Látom jól, hogy nincs mit tennem: eló'bb-utóbb kénytelen leszek beadni a derekam. - Naná, hogy a derekát, pont az kellett belőle a lovagnak! Meg a kis kakim -jegyzi meg a nő, és elnyomja a csikket eg kőszobor fején. »Most is legszívesebben masztixnál egyet, lehetőleg nélkülem, a Sátánturha egüttes valamelyik jó punciizzító számára, mert úgy az igazi, ugye, hercegnőm?« - villan át a férfi agyán, és szultáni merevedése támad. Ágyékában forró mérgek bugyborékolnak. Amikor meg- h állja a nő szájából azt a szót, hogy ’kuki\ eszébe jut a csiklója, melybe -parányi délibábos szélmalomba - Don Quijote-módra szerelmes, miként gyötrelmesen, olthatat- lanul szerelmes a köldökébe, a hónaljába, a füle tövébe, a nyakszirtje pihéibe, a válla törékenységébe; eszébe jut a vaginája tengerzamata (a fészkes fenét ’tengerzamatéi': jóványalhatatlanul abortuszízű), meg a borostás muffia, amit Sünikének becéz, és aminek kedvéért a nő összes hitványságát folyton-folyvást megbocsátja, ezért minden önkínzás, ének, ezért hagja, hogy élősködjön rajta ez a semmi kis kihasználó-művész, pedig milyen nehéz ágba cipelni a zörgő csontéi nyamvadékot, men iszkol az intimitás elől, mint az ördög a tömj énfüsttől! »0, bárcsak születhettem volna uborkának vág tarisznyaráknak, vág lennék legalább homoszexuális! Ug jártam, mint az egszeri pederaszta, aki a vasúti alagútban szeretett bele eg sugárzóan szép lánykába. Akkor látta csak, bog választottja csúnya, öreg és satnya, mikor a vonat kiért a világosságra. De akkor már késő volt: akkor már szerette a nőt. Mióta belezúgtam ebbe a türkizkék szemű piszkafába, a tízévesnél idősebb nő nekem már utálatos, vén csoroszlya.« Tudtára adom hát a lovagnak, hogy beleegyezem a frigybe, de csak azzal a kikötéssel, ha eló'bb a kedvemért egy mély medrű, széles és hosszú csatornát építtet. - Nem mondom, ezt jól kitalálta: eg szép hosszú csatornát... Hog oda ne rohanjak! Tudod mit, én is akarok eg ilyen csatornát. Utána elvehetsz feleségül, baszd meg! - mondja a nőcske. »Legalább lesz, amibe belefojthatlak, vág belefojthatom magamat, ha véget akarok vetni a kiszolgáltatottságomnak« — gondolja a férfi. Akiket boldogtalan anya szült, mindig megtalálják egmást, hog szaporítsák, vág inkább szinten tartsák a világban levő tengernyi boldogtalanságot. Halálosan bele van habarodva a nőbe, szakrális esemény, „istennőt, isztelet. ”, ha ölelkezhet vele, de a lepedőakrobataságból átkozottul kezd már elege lenni, abból meg különösképpen, hog imádottja csak félrészegen hajlandó lefeküdni vele, ha legalább három deci töményét vág fél liter vörösbort benyakalt előtte. Hiába a legforróbb ölelés, hiába minden göngédség vág' technikai lelemény, a recsegően bárdolatlan, az ágban is színészkedőprolidonnának soha sincs orgazmusa. Görcsösen akarja pedig, mintha attól várná az üdvösségét, de szinte mindig az a vége, hog szeretkezés után otrombán, csontjózanon kirohan a konyhába rágyújtani és közben bőgetni a rádiót, hog teleszívja a girhes kis bégét akusztikus turhával és reklámfo- sadékkal, íg vezeti le a »na, talán majd most« mottójú felajzottságot, meg a csalódottságot és dühöt, hog »már megint nem«, amiig meg kérkedik a frigiditásával, mintha az volna a magafajta széllelbélelt komédiásnők nemesi kutyabőre. - Bátyuska, hadd mondjak magának valamit - súgja a fél fi fülébe eg Jerofejev nevű orosz tu3