Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Zelma zápszínháza

beatnik emlékiratai, Lolita, Könyv a nők elnyomásáról, A tragikus életérzés, Garda Lorca összes művei, Szellem és erőszak). 0 meg, a minden nyomtatott betűre azonnal rámozduló megrögzött biblioholista (csecsemőkorában az első szó, ami kibuggyant a szájából, nem az volt, hogy ’mama', nem is az, hogy ’papa’, hanem az, hogy ’antikvárium.), készségesen ott terem. Menten kicserélődik benne a lélek. Megereszt néhány feszültségoldó szellemességet, és segít visszagyömöszölni a hóbelevancot a nádszál termetű, madárhúsú kisasszony - Andalúziából pattant, zöldeskék szemű cigány lány, szívbemar kóló an gyönyörű nimfácska -fekete bőrtáskájába. Később aztán kisül, hogy nem cigány lány, még kevésbé andalúziai, ráadásul meglehetősen viseltes már, jóval közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, nimfának viszont nimfa, naivitás és fondorlat, báj és közönségesség, tébolyult durca és gyötrelmes örömök elegye. Hanem az rögtön kiderül, mihelyt megszólal, hogy olyan a hangja, mint valami Bivalybasznád- ról szalajtott irodalomítészé: ordító vitákban edzett, takonyban, turbóban, bagólében, avas szalonnában, babfőzelékben, marhapörköltben, törkölypálinkában, döglött sörben, fogkotorékban, öblös böfögésekben pácolódott kaszárnyái basszushang, az elképzelhető legéizékibb nimfabrummogás, hallatán felizzik a tested, lekívánkozik rólad ing és gatya, haladéktalanul bele akarsz veszni e démoni csábítás óceánjába. - Engem nem érdekel, különben is nix dajcs, én rágyújtok, és mindenki kinyalhatja. Ez egy ősi magyar vár, azt csinálok benne, amit akarok. - »Hát jó, világ lumpenproletárja, gyújtsál csak rá, egyesülj egy bűzös kis füstfasszal, még akár orgazmusod is lehet tőle!«- gondolja a férfi. - szerelmét. Mert én nagyobbra vágyom: engem a lovag hatalma és gazdagsága nem szédíthet meg. - Na, én hágnám magam megszédíteni eg ilyen lovagtól, az hétszentség! - »Miért akarja folyton elhitetni velem, hog ordas kurva? Csak bog götörjön, vág mert imponálni akar?« - tűnődik a férfi. - Kellenél is te eg lovagnak, tököm virága! Maximum eg hétig kínlódna veled, aztán kivágna, mint a korpába szart, macskát! - Vág' én őt! - replikázik a nő, és izzik a szeme, mint a tökmagolajba mártott türkizkő. Vad erő árad belőle, szépségének lehetetlen ellenállni. - Foglyul ejtőm ugyan sokféleképp iparkodik a kedvemben járni, hogy szívemet maga felé hajlítsa, ám visszájára fordul minden igyekvése.

— Mindjárt lepetézek! - Ha nem tudnád, világot jelentő deszkanő, itt nemcsak dohányozni, bánéin lepetézni is tilos. — Leszarom én ezeket a szemét labancokat! — Pöffós vág, hercegnőm, mint a Balaton: állandóan összevissza fi, jkál benned a szél.

— Ja, mert benned meg mindig szélcsend van, mi? Azért fingod rojtosra a gatyáidat!- Mindenre tud kádenciát ez a nő, úgy riposztozik, akár egy vívómester, száz bölcsészdoktor kékharisnyát csípőből elkiildene a halál Jászára.

Jaj, gyönyörű csepürágó! Mély öle és ölelése zordul zárva előlem hosszú hónapok óta.

Proccos publikum élvezi: néki magát mutogatja. Hímripacs őt taperolja, a keble habár leheletnyi.

Csak hiteget, hisz jáderudamtól ódzkodik egyre. Vélem nem: egyedül hál, úgy simogatja magát, és kéjpalotáját bal mutatóujjal bizseréli.

Nálam nélkül örül, szétmardos is érte a bánat.

Tiszta komédia hát, hogy mégis imádom e némbert.

2