Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Tolvaly Ferenc: El Camino - Az Út

Rómába vagy Lourdes-ba, vagy éppen Compostelába gyalogoltak, zarándokolnak. A magyar bujdosik, mert muszáj, esetleg a - topográfiailag bizony nehezen azonosítható - „őshaza” (Jókai „Kin-tseu” országa) jelent kultikus vonzerőt néhány megszállott számára Körösi Csorna után, meg tudunk egy-két jeruzsálemi zarándokról, azok is, néhány tébolyulttól eltekintve, egyházi férfiak voltak zömmel (Pécsváradi Gábor, Lippay Lajos, Kiss István stb.).

„A zarándok az az ember, aki egyenesen és célratörően fáradozik azon, hogy megtegyen egy utat, ellentétben a cél nélküli vándorral...” - így írj. C. Cooper szimbólumlexikonja (a német kiadásból idézve), akinek ismertetőjegyei a vándorbot és a vizesedény meg a széles karimájú kalap, esetleg a pálmalevél, netán a kulcs, ha Rómába, Szent Péter vagy a kagyló, ha spanyol földre, Szent Jakab sírja felé indult. A zarándoklás persze szimbolikus gesztus is: „vissza a Paradicsomba vagy a lét centrumába”, a valódi hazába. Emelkedett lelkiállapot, összeszedettség jellemzi a zarándokot, állandó és folyamatosan legyőzendő fáradtságérzet és ideiglenességtudat. A zarándoklat vezeklés is, önként vállalt aszkétikus gyakorlat.

De hát végül is mindez miféle cél érdekében történik — milyen célt takarnak és miféle végső célról vallanak a zarándoklat tényei és jelképei?

Ma úgy mondanánk: a cél az autentikus létezés, a régi ember - mindközönségesen szólva - találkozni akart Istennel. Személyesen, minden érzékével meg akarta tapasztalni Krisztust. Amit ma úgy mondunk: találkozni önmagunkkal, azt a régi, hívő és hinni akaró ember úgy mondta: „unió cum Deo”. Egyesülés Istennel. Ez a misztika, ami - ahogy fentebb már leíródott - élmény és világnézet. A végső létélmény. Ma a modern individuum jobbára csak hiányérzetéről tud beszámolni a köznapi és a művészi kommunikáció során, kétségbeesését nem oldja se a tudomány, se a fogyasztás. Ezért a sok kereső. Vissza a régi, inkább csak sejtelmek, mint tanok irányába, mágikus bolondériákba, szektákba, varázslatokba, el Keletre, el a mímelt mámorokban, a mesterséges extázisok csodavilágába. Hogy újra helyreálljon a lét teljessége, ha csak pillanatokra is, ha csak a személyiség megálmodott külön világában is.

Csak a nagy kérdés az, hogy be lehet-e számolni erről az élményről, ha megtörténik? A műtárgy, ami természetesen objektiváció ki tudja-e fejezni, érzékeltetni tudja-e azt, ami extázis, ön- és én-tudatvesztés? Összeegyeztethető-e a művészi autonómia az individuum és Isten egységének autonóm és mindig egyszeri teljességével? Van-e nyelv, amely ilyenkor megszólalhat? Ilyenkor - amikor megsemmisül az idő és a tér. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy hihet-e a misztikus művész az esztétikai szféra autonómiájában. Hiszen már maga a megszólalás - lévén evilági kommunikációs kísérlet - „kizuhanás” az Istennel való kapcsolat közvetlenségéből, horribile dictu: megtagadása, elárulása annak.

Ezek a kérdések persze álságosak, hiszen a válasz nyilvánvaló. Azért érdemes feltennünk, hogy egy írói vállalkozás megoldhatatlan nehézségeit jelezzük, és a poétikai formálás különlegességeire hívjuk fel a figyelmet. Olyan narrációs és szövegvezetési sajátosságokra, amelyek szinte minden ilyesfajta műnél megjelennek. A jónál is meg a talminál is.

A zarándoklét, az „utazás”, miközben elvarázsolja, egyszerre hangsúlyozza a teret és az időt - mit tehet az, aki erről tudósítani akar? Ha olyan nagy misztikus művekre gondolunk, mint Angelus Silesius Kerubi vándora vagy Avilai Szent Teréz A tökéletesség útja című alkotása (eredeti spanyol címében ennek is ott a „camino” szó), a zarándoklét allegorikus megrajzolására emlékeztetünk. Hát még ha arra a két műre, amely „regényes” igyekezettel próbálja a földi utazást és a spirituális helyváltoztatást egyesíteni. Comenius műve az egyik, A világ labirintusa és a szív

94