Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Tolvaly Ferenc: El Camino - Az Út

paradicsoma, John Bunyané a másik - a Biblia után valószínűleg a legolvasottabb könyv a világon A zarándok útja... Mindegyik utazási „beszámoló”, amely - kivéve innen Silesius verseit - a prózai világ részletező' rajzával utal valami nem evilági utazásra. A bibliai „szoros kapu” felé, amely mögött ott a „fény”.

Ha a misztikus beszámoló nem a hallgatás mellett dönt, hanem a beszéd mellett, akkor az egyetlen következetes narrációs forma az allgória, a „másról beszólás”, a „mögé beszólás”. (Külön területei és lehetőségei a művészetnek a zene, a líra és a festészet - ahol nem a „fogalmi nyelv” a közlés „anyaga”.) Ma azonban az allegória aligha vállalható beszédmód, különösen, ha személyes tapasztalatokról akarunk hírt adni, s így valamiféle diszkrét életpéldát nyújtani. Ebből következik a beszámolók „formátlansága”, az értékes-érvényes-tisztességes szövegeké ugyanúgy, mint a hazug-rosszhiszemű-giccses daraboké. Tolvaly könyve és még inkább a filmje természetesen az előbbiek csoportját gazdagítja. S mint ilyen, kivételes a magyar művelődés- és mentalitástörténetben, amely szinte semmiféle érdeklődést, hajlamot nem mutat a misztikus önfeladásra - talán az egyetlen Margit királyleányon kívül. (Elmeháborodott vagy a mesterséges paradicsomokban időző művészeinkről - ők sincsenek sokan - most ne essék szó.)

S. M. és P. C. könyveiből is a — mondhatni - rovartanászi kíváncsiság tűhegyre vehet olyan elemeket, amelyek megkísérlik a közeledést az allegória elkerülésével a kimondhatatlanhoz. Eleve mindegyik (ahogy a többi idevágó könyv is a régiségben) egyes szám első személyben fogalmaz. Ez a beszédmód totalizálja a szöveget, olyan értelemben, hogy - végül is — csak az van, ami az egyetlen feltárulkozó tudat számára létezik. Ezt P. C. azzal a nem éppen korrekt trükkel is erősíteni igyekszik, hogy egy „mágust” jelöl meg elbeszélőként, olyan valakit, aki otthonosan mozog a reáliák és a szellemvilág között. Feltűnő mindkét műben az, hogy a cselekményvezetés szaggatott, az elbeszélés nem homogén: előjáték és epilógus, mottó, ajánlás és számtalan közbevetés szaggatja a szöveget. Mindketten kísérőt találnak maguknak, valósat is, álombélit is, mert nem tudnak beszélni hallgatóság, azaz visszhangfal nélkül. Tele vannak a szövegek álmokkal, öngerjesztéssel elért mesterséges révülettel, rejtélyes egybeesésekkel, megmagyarázhatatlan véletlenekkel, mondjuk csak ki: csodákkal, csodákkal persze úgy, mint „valóságokkal”, történelmi adalékokkal (spanyol középkor, rózskeresztesek) és mitikus fragmentumokkal (Grál), és persze hivatkozásokkal, a Bibliára (amit mindig találomra kell felütni...), a Tradícióra, Simone Weilre, a dalai lámára, a Tao Te Kingre, és mindenekelőtt a természet változásainak misztériumára, hiszen - mondhatnák a XIX. század szimbolista költőivel: „a természet Isten nyelve”.

Tolvaly Ferenc könyve derék munka, tisztességes mű, amely nem vállal többet, mint amit adni képes, noha neki is szembe kellett nézni az ábrázolás lehetetlenségével. Alkalmi elvarázsoltsága éppúgy elviselhető, mint amilyen szükségszerű esetenkénti didaktikussága. Nyelve nem túl erős, időnként sztereotípiákra hajlamos, de hajlékony, választékos, és ha nagyon „érintett”, akkor még ihletettnek is mondható.

A személyiség kettéhasadása, lét és reflexió: „Úgy megyek, mintha magam előtt járnék.” Ez a könyv legjobb mondata. A fizikai erőkifejtés és a tudati erőfeszítés egysége mellett a zarándoklat okát és célját is sugalmazza: csak az aszkézis időleges vállalása kínál lehetőséget a főhős-elbeszélő számára élete megváltoztatására, ez nyújt reményt és programot. A zarándoklat monotóniája a lehetőség arra, hogy megtalálja múltját, hogy felfedezze azokat az értékeket az időben, amelyek hozzásegíthetik egy tartalmasabb életterv kimunkálásához. Nincs semmi vajákosság, csak annyi, amennyi az olvasó lélektani tűrőképességét még nem tesz próbára. A

95