Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Tolvaly Ferenc: El Camino - Az Út

Mindazonáltal vannak igaznak tetsző információi az útról magáról, a könyv egyik tartalmi íve például a bulvársajtó galádsága, undorító nyomakodása és tekintet nélkülisége. Az előadást határozott egyházellenesség vezérli, amely egyszerre visel populista és liberális színeket.

Míg az észak-amerikai hölgy nem bajlódott azzal, hogy elhatárolja egymástól önmagát és szövege elbeszélőjét, a brazil férfiú - a profi az profi — fiktív elbeszélőt alkotott, akiben persze nem nehéz az írófenomént felismernünk. Munkájának eredeti cím ez volt: Egy mágus naplója. A szöveg emellett is számos fikcióval dolgozik. Olvasottságát bizonyítva, s könyvét egy nagy világirodalmi folyamat legújabb fejleményének minősítve közli, hogy Odüsszeusz, Don Quijote, a pokoljáró Dante és Orfeusz stb. megtestesülésének véli magát. Az út célja egy varázslatos kard megtalálása. Állandóan hadakozik az ördöggel, aki hol egy cigány, hol egy fekete kutya. Kísérője is van, aki a klasszikus Petrus (ál)névre hallgat, s meglepetésünkre egyszer csak kijelenti, hogy az Olasz Kommunista Párt tagja. 0 sem fukarkodik a mély értelmű vagy talányosán meglepő állításokkal. „Az álom a lélek tápláléka.” „Elmondtam a rituális szavakat, s bal oldalamon megjelent a tűzoszlop.” „Kitártam a karomat, hogy Agapé átjárjon, titokzatos kék ragyogás áramlott keresztül rajtam, átmosta egész lelkemet, megbocsátva bűneimet.” „A hang nem az erdőből jött, hanem a saját bensőmből.” Az elbeszélő belvilágának izgalmasságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy négy lappal később már ezt olvassuk: „Az alvó isten ébredezett a bensőmben.” S végül a világmindenség legújabb meghatározása

— ha még volna marxista filozófiatörténet, ezt a mondatot idéznék a „szubjektív idealizmus” illusztrálására: „Nincsen olyan vallás, amelyik képes kenne egyesíteni az összes csillagot, mert ha ez bekövetkezne, az univerzum gigantikus üres térré változna, és elveszítené létjogosultságát.” Tájleírás nulla, úti események mellőzve, sőt az elbeszélő el sem jut a zarándokút végpontjára (előbb rájön, ugyanis, az igazságra), így aztán röhincsélve és különösebb szerénykedés nélkül megjegyezheti- az elbeszélő? az író? -, hogy „az ezredvég legismertebb szövege a zarándoklatról olyan ember tollából született, aki nem is csinálta végig.”

Tolvaly Ferenc könyve utószavában regénynek állítja munkáját, és ezzel nem (is) vitatkozhatunk, hiszen ma már egy bizonyos „karakterszám” fölött szinte minden — elbeszélés-gyanús - szöveg regénynek (is) minősíthető. S ha a személyes, egyedi és véletlenszerű életrajzi elemeket vállalni is látszik a mű, betagolódik a mitikus és modern elbeszélő hagyományba, egy olyan elemi formát választva strukturáló alapmotívumként, amely minden nagy elbeszélés ősformája: a bó's legyen úton. Ügy ismerjük meg a világot, hogy elküldünk magunk helyett valakit, valakit, akivel azonosulni tudunk, hogy ismereteket szerezzen a világból, a világról, amely lehet a földi valóság éppen úgy, mint bármely fantázia által rajzolt térség vagy a lélek terrénuma. A bűnbeesett ember kiűzetik abból az otthonból, amelyet Isten osztott meg vele, örök úton járó lesz. Hol bujdosónak, máskor vándornak vagy utazónak látszik és nevezik, vagy éppen zarándoknak. Az útra kelés oka, az út és cél viszonya persze korántsem mellékes - nemzetkarakterológiák sora próbál azonosulni egy-egy alakkal (mi magyarok a legszívesebben a bujdosóval), éppen ezért különös figyelmet érdemel, hogy aki előttünk rója az utat, az ki is - vándor vagy bujdosó, utazó vagy zarándok. Tolvaly könyvének hőse zarándok. Ismerős és idegen a magyar olvasónak. Ismerős a világkultúrából, de szinte teljesen idegen a magyar létben és művészetben. Nálunk legfeljebb búcsújárók vannak, de olyanokról alig tudunk, akik a hit legfontosabb helyeit felkeresnék, vagy felkeresték volna az elmúlt időkben. Mint a mohamedán, akinek életében el kell jutnia Mekkába, mint a zsidó, akinek Jeruzsálembe, mint azok a keresztények, akik

93