Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Tóth Csaba: Költői architektúra

Bartha esetében egyet soha nem szabad elfelejteni: amikor az ő pályája elkezdődött, Magyarországon a posztimpresszionizmus változatai képezték a meghatározó vizuális nyelvet a festészetben, a Nyolcak és az Aktivisták kísérletei a kubizmussal, futurizmussal, expresszionizmussal és konstruktivizmussal 1919 után „tudat alá” lettek szorítva. így Bartha ifjúkorában őszintén tartja magát a Zola által megfogalmazott ideákhoz, miszerint az egyéniségen átszűrt természeti kép a festészet alapja. Bartha képalkotási folyamatában azonban a kezdetektől jelen van az élmény tárgyiasulásának intuíciós megközelítése is, vagyis amikor az élményt „a szív löki fel az ember tudatába”, és „csak az számít valóságnak, ami belém ivódott valamikor, örökre”', tehát a költői képalkotás. A Lómosástól (1933), az Esti kocsikázáson (1935), a Daphnis és Cloén (1942) és a már említett Vasútállomáson és téli balatoni képeken keresztül egészen a ’90-es évek első felében készült utolsó művekig ez válik Bartha festészeti névjegyévé. Egy interjúban így vallott minderről - „Evek óta gyötör és gátolja munkámat az a lassan éró', de mind jobban eró'södó' bizonyosság, hogy a művészetnek a barlangrajzok óta tartó lírai vonulata, amelyhez én is tartozom, az utánam következő' vagy az azt követó'generációval véget ér.”2 Emiatt válhatott egyre anakronisztikusabb jelenséggé Bartha életműve a kortárs művészeti jelenségek közegében. Férfiasán szemérmes lírai hangja suttogássá halkult zajos, elembertelenedett, eldurvult és közönségessé vált korunkban.

Ha végigpillantunk XX. századi képzőművészetünkön, azt látjuk, hogy ez az érző, személyes, emberi hang, a líraian személyes intellektus fokozatosan hal ki az egymást követő generációkból, az elszemélytelenedő, a tulajdonságok

83