Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Békássy Ferenc: Gondolatok naplója
William Blake így: világot átható dicsfényes láng? így: világosság angyala? Vagy így: sötétség fejedelme? Az éjjelé a vágy, az éjjelé a halál, de a szépség a nappaléi. Vakító tüzek fényességében látjuk őt vagy elveszve a bűvös violaszín hullámok sötétségébe. Világosság ura az egyik percben, sötétség fejedelme a másikban. Végeredményben: egy lélek, akit semmi sem köt. Egyike a te szabad szellemeidnek, a te nagy-emhereidnek ó, Zarathustra. O is: prófétának hitte magát, s az ő látnoksága és teremtő ereje feledésbe merültek szintén. írásaiban a sötétség fejedelme, de művészete a világosság királyáé. A pokol tanítványa volt. És íme: Jézus követője. Palánták ültetője volt-e? Magvető? Ki emlékezik rá? Sírköve rejti nevét. De nem egy elmúlt életet takar az, hanem egy eljövendőt. Mert mi a kolostorok korának éneke? Gloria in excelsis Deo?4 S neki mi köze volt ahhoz? A fának, melynek ágai nőnek a nap felé, de gyökerei ereszkednek a mélybe? Szépség - vágy, Apollo - Dionüszosz, Zeno — Epikuros. Amit akartok. Ismeritek az örök ellentétességet, mely minden növésnek legbenső lényege? Az ember folyton menekülni akar attól, és folyton visszatér hozzá. • Halhatatlanság. Ismeritek a tétlenség gyönyöreit? Semmit sem tenni és élvezni mindent. Semmit sem olvasni vagy nagyon keveset, s azt a keveset sem felfogni, hanem csak érezni és asszimilálni. Három sort olvastam: Hélas Ollivier Basselin N’orrons nous poinet de vous nouvelles? Vous ont les Engloy mys a fin?’ S ott voltam a költő Normandiájában, és fájdalmas aggodalmat éreztem vele - egyért, ki ötszáz éve halott. Várok és figyelek. A rábaparti iszapban nézem a kúszó kagylók nyomait, s beszélek a barna cigányokkal. Ősz van, és sokféle ködök járnak. Az őszi kikerics finom virágán halkan olvadnak egymásba a színek, és valóban Salamon király minden pompájában nem lehetett díszesebb, mint ezen vadvirágok minden egyike. Emberek elmúlnak és virágok, de amíg az ősz visszatér, mindig lesz helye, ezer helye, ugyanezen színárnyalatoknak. Találkoztam az öreg kertészünkkel. Egész életében örült a virágoknak. Nemsokára meg fog halni, neve el lesz felejtve, s virágai elfonnyadnak - de nincs-e szemében egy tekintet, mely meg fog maradni? Egy jellem, mely mindig fog létezni, és abban egy az ő munkájából fakadt változás, mely mostantól fogva fog élni benne? Egyébként, mit nekem, ha görbe utakon jár? Elég hirtelen fog elhervadni ő is, s elég hamar. Néha, szemekben, miket talán régen ismerünk, egyszerre látunk egy tekintetet, mely egészen új, s mely tisztán, világosan, élesen hatol belénk. Ez a nézés - ez az! Ez az egy, ami fontos az emberben, ami megmarad, ez az illanó gyönge halhatatlanság. Gondoltok az ember „vívmányaira”? O akkor gyászolhatnék és kikiálthatnám: mi haszna ennek és kinek haszon? Mi szépsége van ennek, s kiért? - keserűn 10
