Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: Zsennye
Sztélé egy fának Sztélét állítok most. A legnagyobb benső áhítattal térdre borul bennem a lent és a fent. Sztélét állítok, a ragyogás sztéléjét, nem az elmúlt élet felett mondok gyászbeszédet, nem epitáfmmot írok, hanem sztélét állítok, a ragyogás sztéléjét, az életnek, mely megrendítette tudatom bástyáit, összeomlasztotta a kastélyt, mely a tulajdonképpeni én, hogy csak a virágos mező maradjon, romok, melyek csak régésznek és költőnek érdekesek, s hogy végre szállni kezdjek, s átlátszó felhőként párologni az átható napsütésben, hogy végre ne maradjon más, csak a nagy, nagyon nagy kék égbolt. Zsennye, családom névadója. Zsennye, kék betűk térkép szerint. Virágzó Vas megye szívébe szúrt zöld ág. Zsennye, a már gyermekkorom tudatalattijában megjelenő titkos kert, a Sorok-patak partján, körötte a Hanság, az Őrség s az Alpokalja, mindenképpen a nyugati géniusz hordozója, apró ékszer, mondom inkább úgy égszer: zöld sziget, fák és fa lelkű emberek bölcsője és temetőkertje. A feltámadás itt nem vallási kérdés. A feltámadást a növények ciklikus tanúságtétele igazolja. A sétány a huszonkét holdas kertben sosem tud ugyanaz lenni, sosem tudsz ugyanazon az ösvényen, ugyanabban a lelkiállapotban végigmenni, a kastély fehérsége pedig úgy emelkedik a méregzöld gyep fölé, mint a mindenkori menyasszony tisztasága a vőlegény reszkető teste felé. A falu pár utcája, néhány lakója nem mások, mint őrizők, akárcsak az Őrség halk lakói, mégis van itt valami Bakony-hangulatú, valami megzabolázhatatlan, valami vihart hozó, kompromisszumra tökéletesen képtelen, megalkuvást nem ismerő, nagyon mély szellemiség a földben. Ebből a földből sarjadt ezer éve az a fa, mely, mint a helyiek mondják, István király idejében volt csemete, az idős ember emlékszik, egy tucat gyerek be tudott bújni az odúba, s az erdész nem felejti megemlíteni ugyanott vándorcigányok szálltak meg egykor... Sztélém titkait most feltárom, hét történet csupán, hét lépcső, hét intim pillanat, hét szint, s aki hallja, az hallani fogja, aki látja, az látni. Aki szemét lezárja, fülét befogja, abból nem tud hol kiszökni a bánat, s korhadása nem ezer évig tart, hanem egyetlen pillanat alatt beteljesedik, elfordulásának öngyilkos aktusában. Azt mondod, mit érdekel téged egy fa, egy távoli fa, mely már így is? Mit érdekel, hogy meghalt, neked legyen mit enni, inni, legyen pénz a zsebedben, tűz ételed alatt, víz poharadban, szél, amely hűt, ha forróság van, és legfőképpen föld a reszkető lábaid alatt. Amikor elsőként érkeztem meg, százötven év telt el, hogy Zsennyét a családom eladta, s az eltelt idő súlya és története alatt romba is dőlt. Míg egykori nemességünk kárpótlása pénzbe fordult. Az, hogy nemességet pénzzel lehet kiváltani, csak ennek a kornak lehet a gondolata. Az egyikük omladozó házat vett, sosem befejezett matematikai elméleteit szőtte tovább, sziklaszilárd skizofréniájában az összeomlás határán. A másik egyszerűen hagyta az idő bűzös leheletében elúszni. A harmadik, ő édesanyám, egy nagy garázst épített zöld Trabantunknak, sosem befejezett pajtát. Hol van 5
