Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: Zsennye

már az autó? Roncstelepen, szerencsét ócskavasnak sem hoz. S hol van a ház, melynek udvarára épült? A múltban, a visszafejthetetlen és elkoptatott házasságok udvarán. A minap már egy másik ház udvarán ültünk, mögöttünk „síró ponyva”, a szegénység és az önsajnálat pár pohár ihatatlan likőrben és a cigaretta parazsának remegése, az önbizalom és a büszkeség romjai az arcokon és a bátorság teljes hiánya. Gondolnád, hogy ennek a családnak volt a jelmondata évszázadokon át: „Alta non alte!” - mely annyit tesz: „Fenségesen, nem magasan!” - azt mondod, mit érdekel ez a fa? Ez a fa két részre szakadt, két vastag korhadt ága-karja, két ellentétes irányba dőlt, északi részén még áll, tavasszal még kihajt, de ez már csak az emlékezete a fának, ezer év utolsó zöld levelei. Ezer év itt töltött idő arra volt, hogy végül kettészakadjon, a korhadás belülről kiette. Nézd meg azokat, akik téged irányítanak, akik hatalomért sóvárognak! Két korhadt ág, már rég halott, kettétört, a fa, a harmadik rész idén tavasszal még kizöldül, de ez már csak emlékezete annak, mi jó és rossz volt itt lenn. Azt mondod érted, legmélyebben benned a gyökerek megrezdül- nek, érzed, ez a fa különös közösséget ápol veled. Vajon valamely korhadt ágában - mindegy melyikben -, de ott lakozol te is? Egy elporladt szálka vagy? Vagy a mohával összetartott még élő részből emelkedsz ki éhesen a jövőre?

O igen, burjánzani akarsz, tudom, kapaszkodsz is, mindenbe, mi körülvesz. Szaporodni akarsz, azt hiszed, tényleg ez a feladatod. Érzed magadban a tavaszt, a nemi erőt, pillantásoddal vetkőzteted a szépen mozdulót. Mióta megy ez? Mióta érzed, de bevallani nem mered, hogy belehalsz minden ölelésbe, hogy szétszóródik legbensőbb lényed jelentése, minden csókkal, minden váltakozó szerelmi mozdulattal? Három kisfát, három megállíthatatlan erőt és tengelyt neveltek az Őrségi Nemzeti Parkban e fáról, egyiket most a kihalt ezeréves mellé ültetik. A kisfák emlékeznek a nagy történeteire, emlékeznek az elmúlt idő semmiségére, hibáira és tévedéseire. Ez szaporodás vagy új kezdet? Mondd, nemde a kezdet pillanatában kell megragadni a sorsot? Most van az a pillanat, amikor változtathatunk, de nem úgy, mint az illúzió társadalma üvölti, hanem úgy, mint a legbenső rétegedben, egyetlen sejten belüli DNS- ed csavarodik, egy érezhető, lágy ritmusra, amely a Galaxis sajátja. Most kezdődik. Most.

Érzéseid kiömlenek a fa holttestét körülölelő mezőkre, a kiáradt Sorok- patak könnyeid viszi a Rábába, nevetésed virágzásba borul a benőtt ösvények mentén, a mohák megrezegnek támaszra vágyó tenyered izzadó foltján. Szeretni akarsz csupán, s azt akarod, hogy téged is szeressenek! Semmi mást, ugye? Mennyire sok ez a kevés.

Három karkötőt találtak, itt nem messze, a gyümölcsös kialakításakor. Három karkötő, anyám, nővére és bátyja, anyám három különböző apától származó, három különböző gyermeke. Kishúgom, öcsém s én, szeretette éhesen kóborlók a forgatagban, három karkötő a föld mélyéből, mi születéskor megkerült. Az egyik elpattan, eltörik, megváltozik, s már nem karkötő többé, hanem emlékezet, élő emlékezete mindannak, ami van, ami a jelenben átragyogó múlt, s a jövők lehetősége. Már szeretni sem akarsz, s nem akarod, hogy szeressenek, egyszerűen szeretsz, s a többi már más dolga.

Különválsz, kiemelkedsz, tanulásod másképpen történik. Látásod árva,

6