Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Búcsútáviratok, Mátis Lívia (1942-2006)
ALEXA KÁROLY Nagypéntek, 2006 .. .állok a könyvespolc előtt, mert hova máshova húzódhatnék, nézem a Magyar Remekírók polcait, barna, kék, szürke kötetek, a magyar „Pléjád”, biztosan több mint száz kötet, elkezdem le-leszedegetni egyenként a polcról, hogy menjen már ez a húsvéti idő, a feltámadásban ott a tegnapi nagypéntek nyirkos borulata, az esemény napja, ami most már csak hír, nemsokára foszladozó emlék, ha mi is elmegyünk, csak adat, amire vajon ki lesz kíváncsi, csak az utolsó oldalt nézem, a felelős szerkesztő nevét, itt is, ott is, Mátis Lívia, Bethlen Miklós, Fazekas, Berzsenyi művei, még a régi időkből, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadóban háttal az ablaknak, hogy csak ő lássa a szemben ülő vendéget, és hogy ősz haján megcsillanhasson a körúti füstös homlokzatok közé beóvakodó napfény, az igazgató, aki „fogad”, majd „átad” valakinek, talán Mátis Líviának, a szerkesztőnek, aki kézirathalmok közül villantja föl a szemüvegét, együtt álldogálunk a kiadó vége-hossza nincs könyvszekrényei előtt, ez még a Révaié volt, mondja, az Athenaeumé, a Frankliné, és ott álldogálunk poharakba kapaszkodva a Ferenciek tere mögötti lakásban, egy szobában, amibe bele tud férni a magyar irodalom, meneküljön az író a Vajdaságból, óvakodjon haza Nyugatról, jöjjön faluról, tántorogjon be egy pesti külvárosból, és ott ülünk a haldokló Sziveri Jancsi ágya mellett, és Hajnóczyról beszélünk talán, mindketten ügyfelek voltak és lesznek, jövő idő a múltban, amit most jelenné varázsol a halál, és üldögélünk a Kortárs Kiadó egyetlen helyiségében, ahol szaporodnak a könyvek, és búsonganak a nyomdaszámlák, az utolsó helyek egyike, ahol még tudják az akadémiai helyesírást, ha van még ilyen egyáltalán, és állunk, ülünk Egyházashetyén a Berzsenyi utca 66-ban, és emlegetjük „édesapát”, egyháza legidősebb lelkészét, akitől tavaly kellett búcsút vennünk, és recepteket cserélünk, meg virágjegyzékeket böngészünk, és pletykálunk, és jót meg rosszat mondunk, szövegeket ócsárolunk, és mondatokért rajongunk, és Lívia, ha beszél róla, míg kimegy borért, „uram”-nak nevezi a férjét, és az utolsó asszonyok egyike, aki a levest soha nem fazékban adja föl, hanem porcelán le- vesestálban, és amikor utoljára látom, elvész egy nagy, öreg, barna pulóverben és a fájdalomban, amikor utoljára hívom, egy vers felől érdeklődve, halkan elhárítja a választ, nem vagyok valami jó formában, mondhatta, azután a végső összeomlás előtt már csak a kín hangját közvetíti a telefon, ki tudja, kinek beszél, azután már a kórház, valaki, aki még ő, de már csak egy-két óráig, ujjai lágyan pihennek Lajos kezében, ha közelebb hajolsz, kis tintafoltot látsz a kézfején, maradjon is így, útravalóként és helyfoglalóként - ajándékként a bennünk lakozó örökkévalóságnak, és mi pedig most... IANK0VICS JÓZSEF Lívia, drága - ahogy mint mindig, utolsó telefonunkkor is szólítottalak, mely megszólítás ebben a szórendben csak keveseknek jár ki -, a sok jó szándékú segítség mellett légióként a két régi-új sorozatszerkesztőnek, Szalai Annának és Neked köszönhetjük, hogy a feltámadt Magyar Remekírók sorozatban, a te 92