Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Búcsútáviratok, Mátis Lívia (1942-2006)

ALEXA KÁROLY Nagypéntek, 2006 .. .állok a könyvespolc előtt, mert hova máshova húzódhatnék, nézem a Ma­gyar Remekírók polcait, barna, kék, szürke kötetek, a magyar „Pléjád”, bizto­san több mint száz kötet, elkezdem le-leszedegetni egyenként a polcról, hogy menjen már ez a húsvéti idő, a feltámadásban ott a tegnapi nagypéntek nyirkos borulata, az esemény napja, ami most már csak hír, nemsokára foszladozó em­lék, ha mi is elmegyünk, csak adat, amire vajon ki lesz kíváncsi, csak az utolsó oldalt nézem, a felelős szerkesztő nevét, itt is, ott is, Mátis Lívia, Bethlen Mik­lós, Fazekas, Berzsenyi művei, még a régi időkből, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadóban háttal az ablaknak, hogy csak ő lássa a szemben ülő vendéget, és hogy ősz haján megcsillanhasson a körúti füstös homlokzatok közé beóva­kodó napfény, az igazgató, aki „fogad”, majd „átad” valakinek, talán Mátis Lí­viának, a szerkesztőnek, aki kézirathalmok közül villantja föl a szemüvegét, együtt álldogálunk a kiadó vége-hossza nincs könyvszekrényei előtt, ez még a Révaié volt, mondja, az Athenaeumé, a Frankliné, és ott álldogálunk poharak­ba kapaszkodva a Ferenciek tere mögötti lakásban, egy szobában, amibe bele tud férni a magyar irodalom, meneküljön az író a Vajdaságból, óvakodjon haza Nyugatról, jöjjön faluról, tántorogjon be egy pesti külvárosból, és ott ülünk a haldokló Sziveri Jancsi ágya mellett, és Hajnóczyról beszélünk talán, mindket­ten ügyfelek voltak és lesznek, jövő idő a múltban, amit most jelenné varázsol a halál, és üldögélünk a Kortárs Kiadó egyetlen helyiségében, ahol szaporod­nak a könyvek, és búsonganak a nyomdaszámlák, az utolsó helyek egyike, ahol még tudják az akadémiai helyesírást, ha van még ilyen egyáltalán, és állunk, ülünk Egyházashetyén a Berzsenyi utca 66-ban, és emlegetjük „édesapát”, egyháza legidősebb lelkészét, akitől tavaly kellett búcsút vennünk, és recepte­ket cserélünk, meg virágjegyzékeket böngészünk, és pletykálunk, és jót meg rosszat mondunk, szövegeket ócsárolunk, és mondatokért rajongunk, és Lívia, ha beszél róla, míg kimegy borért, „uram”-nak nevezi a férjét, és az utolsó asszonyok egyike, aki a levest soha nem fazékban adja föl, hanem porcelán le- vesestálban, és amikor utoljára látom, elvész egy nagy, öreg, barna pulóverben és a fájdalomban, amikor utoljára hívom, egy vers felől érdeklődve, halkan el­hárítja a választ, nem vagyok valami jó formában, mondhatta, azután a végső összeomlás előtt már csak a kín hangját közvetíti a telefon, ki tudja, kinek be­szél, azután már a kórház, valaki, aki még ő, de már csak egy-két óráig, ujjai lágyan pihennek Lajos kezében, ha közelebb hajolsz, kis tintafoltot látsz a kéz­fején, maradjon is így, útravalóként és helyfoglalóként - ajándékként a ben­nünk lakozó örökkévalóságnak, és mi pedig most... IANK0VICS JÓZSEF Lívia, drága - ahogy mint mindig, utolsó telefonunkkor is szólítottalak, mely megszólítás ebben a szórendben csak keveseknek jár ki -, a sok jó szándékú se­gítség mellett légióként a két régi-új sorozatszerkesztőnek, Szalai Annának és Neked köszönhetjük, hogy a feltámadt Magyar Remekírók sorozatban, a te 92

Next

/
Thumbnails
Contents