Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Hárs György Péter: Egy másik mítosz - a pszichoanalízisben

jegyzet viszont éppen a kölcsönös analízis gondolatának megszövegezése. Orpha következő - és utolsó - visszatérése június 13., az R. N. eset történeti ismertetése. Orpha tehát bujkál a Naplóban és az ott rögzített történetben is, és - mint látni fogjuk, nevéhez híven - a mélyben, a sötétben, a homályban van elemében valójában; nem vándorol a föld színén mint Oidipusz, és nem szédül a partról a vízbe, mint Narkisszosz, és nem merül alá Perseusként a tengerbe. Orpha a mélyben lakik. Napvilágra hozatala mindig kockázatos.

Orphának és nevének elfogadása azzal jár, hogy Ferenczi elfogadja azt a látszólagos ellentmondást, hogy Orpha egyrészt sztereotip viselkedésű és sorsú én-fragmentum, másrészt az éntől független, teljes és önálló létező. Orpha egyszerre én-töredék, és egyszerre valami „túli”, ami az énben annak elkülönült, általa elfoglalt és önállósult részében funkcionálni kezd. Ügy tűnik, mindenkinek van és lehet Orphája, ha hagyja vagy e/hagyja magát.

Miként jelent meg Orpha a kölcsönös analízisben, és miért nem véletlen, hogy éppen ott jelentette meg magát. „R. N. beteg még azt is elképzeli, hogy a fő trauma idején egy omnipotens intelligencia (Orpha) segítségével (valamilyen teleplasztikus alkalmi szervvel) - úgymond segítségért - átkutatta az univerzumot.” (Ferenczi, 1996, 135. - Ferenczi kiemelése) „Szinte leküzdhetetlen bennem az ellenállás, amikor megkísérlem, hogy engedve ’Orpha’ javaslatának, analizáltassam magam a beteggel, azaz teljesen kiszolgáltatva, relaxálva egy beteg kezére adjam magam.” (Ferenczi, 1996, 110.) Kicsoda vagy micsoda itt Orpha: én-fragmentum, személy’ vagy valami más és mindez együtt? Orpha kilétének megítélése folyamatosan változik: „organizáló életösztön”, „orphikus erő”, „anyai rész”, „szupraindividuális intellektus”, „omnipotens intelligencia”. S ha mindenkinek van/lehet „Orphája”, az/ő mindenkinek más vagy ugyanaz?

Orpha származási helyéről és természetéről részben azok tudnak informálni, akik megérezték a hatalmát. Eszerint volna ó'„Egy sajátos lény, aki ’coute que coute’ meg akarja tartani az életet (Orpha). Ez a fragmentum játssza az őrangyal szerepét; vágyteljesítő érzéki csalódásokat, vigasztaló fantáziákat produkál; elkábítja a tudatot és az érzékeket az elviselhetetlenné váló érzetekkel szemben. A második sokk esetében ez az anyai rész másként nem tudott segíteni, mint hogy kipréselte a teljes lelki életet az embertelenül szenvedő testből.” (Ferenczi, 1996, 39-40.) Megtudhatjuk még, hogy Orpha gondoskodik arról, hogy „pusztulás helyett téboly” uralja a beteget a trauma után, és „ugyanezen ’orphikus’ erők már az első megrázkódtatás idején is jelen voltak” R. N. esetében (jan. 12., Ferenczi: 1996, 39.) Fontos itt, hogy Orpha fragmentum, mégpedig olyan „anyai rész”, aki vagy ami látszólag ambivalens tetteket hajt végre: „kipréselte a teljes lelki életet az embertelenül szenvedő testből” és „sikerült ... az életre kényszerített testbe mintegy mesterségesen lelket lehelnie”. Az ellentmondás csak látszólagos. Mindkét cselekedet célja ugyanaz: az őrület, az élőhalottság szembeszegezése a fizikai halállal. Az R. N.-t ért három trauma közül a lélek és a test különválasztása a másodikhoz, az újraegyesítési kísérlet a harmadikhoz kötődik. A lélek és a test elszakításával Orpha megóvja a beteget a szenvedéstől, a lelket a test szenvtelen szemlélőjévé teszi. Innentől kezdve a léleknek és a testnek külön-külön története van, amelyek egymás40