Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (1. rész)
az emberré változott bogárról, és az így remegő lábszáram (iromba végtagoknak tűnnek ekkor) anyaszült meztelenül áll az elő- és dolgozószobának egyaránt használt, lambériával burkolt falú nappaliban. A szőrös állú könyökénél fogva tartja meg az emberré változott férget, és kissé eltartva magától, megtámasztja, mert megérzi bizonytalankodását. A falhoz támasztja Gregor másik vállát. Különösen fest a két meztelen férfi. Agnes azt mondja, szépnek látta őket. Gregor kissé ingadozik, helytállásra készteti ezzel Istvánt: neki kell őt is megtartania. Valahogy jó, hogy meztelenek ebben az egymást segítő küzdelemben. A szakállas sem vastag, a bogár pedig kimondottan sovány, egyenként megmutatja a bordáit; talán kicsit krisztusszerű így, már ahogyan barokk oltárképeken ábrázolni szokták a megváltót (aki soha, még a kereszten vagy a keresztről levéve sem egészen meztelen - a szemérmes ágyékkötő egyszerre fedi el a társadalmi álszemérmet és a halál pőreségét). Néhány másodperc imbolyog így el. Akkor ő - nehéz megmagyarázni, miért - ismét nézegetni kezdi a másik lógó nemi szervét, feltűnően (figyelmét most a göndörödő szőrzet köti le), sőt - és ettől szemlátomást zavarba jön a szakállas férfi - mintha meg akarná érinteni. Csaknem biztos, hogy nem képes megfigyelni a tag fizikai jellegzetességeit. Ismétlem, ez a két kis jelentéktelen és értelmetlennek látszó fityfiritty olyan rajtuk, mint valami jel. Összetartozásuké. Megnyugtat, biztonságot kínál. Pozitív forma, a hosszú hajún látható rovással ellentétben mégis mesterségesnek, csilláimOTzynak tetszik. A természetesen őszinte érdeklődéstől a szakállas zavarba jön, és elengedi az emberré változott csótány karját.- Hát ilyen nincs. Vedd már föl azt a köpenyt! Most lehajol, arca így óhatatlanul közelebb kerül a szakállas nemi szervéhez. Ö sietősen hátralép. Bizonytalanul állnak, mint valami feledhető, alkalom szülte csoportképen. A szakállas hangja most már határozottabb:- Nem hallod? Vedd fel a köpenyt! Mégis a nőnek kell valahogy ráaggatnia a ruhadarabot. O veszi észre, hogy már csaknem összerogy. Nem is a fáradtságtól, hanem attól, hogy már egy ideje felülről, embermagasságból tekint a berendezésre. Nem tudom miért, de mindhármukban ekkor fogalmazódik meg: feltétlenül történni kell valaminek. Végzetes, pótolhatatlan lesz, ha olyasmi nem történik, amire utóbb emlékezni lehetne. Mintha keretbe kellene most már önteni ezt a pillanatot, mint egy fényképet. Talán az idegfeszültség miatt - érthető, hogy mindhármukat megterhelte a hosszúra nyúlt bizonytalankodás. Valami zörej hagyja el Gregor torkát, gurgulázáshoz hasonlítható zümzüm, mely csak a lejegyzésben tűnhetne hangnak. (Az írás számára nem létezik „zörej”, csak „hang”.)- István vagyok - cikkan a szakállas tekintete. - Értesz? En... vagyok... István... Tagolva és magára mutogatva beszél, mint az, aki külföldön a saját nyelvén, ám szótagolva próbálja magát megértetni.-Ágnes... ő... Ágnes... (Csaknem kimondja a „van”-t, mint kalandfilmeken a bennszülöttek közé keveredett fehér felfedező.)- Ne hülyéskedj már - int Ágnes dühösen, és ismét ő az, aki a köpenyt a 78
