Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Hárs György Péter: Egy másik mítosz - a pszichoanalízisben
Orphát nem Ferenczi fedezte föl és nevezte el. Orpha a kölcsönös analízis diskurzusában foga(l)m(a)zódott meg, abban az értelemben is, hogy létrehozta azt a diskurzust, amelyben megfoganhat/megfogalmazódhat. A kölcsönös analízis, mint azt neve is jelzi, az analizáló és az analizált szerepcseréin alapszik, s lényege az alá- és fölérendeltségi viszonyok megszüntetése, az analizált pozicionális hatalmi kiszolgáltatottsága helyett a kiszolgáltatottság - de nem az alávetettség - kölcsönös, önkéntes, bizalomalapú vállalása mindkét fél oldalán. A megszülető' új diskurzus a szenvtelen felnó'tt szenvedélynyelve helyett a gyermeki gyengédség nyelvét beszéli6 - a nyelvnek nyelvjáték, tehát életforma értelmében is. Orpha nevének bejelentése egyben egy program meghirdetése. Ez a program leszámol elsó'sorban az analitikus freudi, atyai, racionális és szigorú - Ferenczi szerint képmutató - hozzáállásával, de részben leszámol Ferenczi saját korábbi, anyai attitűdjével is. Az elméleti és tapasztalatokon nyugvó következtetések messzire vezetnek: megingatják a klasszikus pszichoanalízis alapjait, az elfojtás-tant, az Oidipusz-mítoszt, a trauma-felfogást. Ebben a pszichoanalízisben és a pszichoanalízisről megszólaló radikálisan új beszédmódban más helyi értéket kapnak a kanonizált analitikus mítoszok is. Orpha egy pszichoanalitikus kapcsolat, praxis és elmélet gyermeke/anyja, és ez különleges helyet jelöl ki számára a pszichoanalizálódott mitologémák között. 3. Orpha mint „magánmitológiaOrphát tehát nem Ferenczi - vagy más analitikus - találta ki/meg. Persze, ez Oidipuszra vagy Narkisszoszra is igaz. Viszont, ellentétben a már bevált pszichoanalitikus mítoszok múltba vesző árnyaival, Orpha esetében a nevesítés, a szerzőség kérdése világos és árulkodó. Orpha nem a görög mitológia jól ismert alakja, őt R. N. találta ki/meg és nevezte el. Ennek a ténynek az értelmezésére még visszatérek. Ne gondoljuk ugyanakkor, hogy Orpha szenvtelenül és magányosan kívül áll a mitológián. Igenis megvan a maga immanens mitológiai és nyelvi beágyazottsága, függetlenül attól, hogy ennek tudatában volt-e akár az analizált, akár analitikusa.' Hipotézisem az, hogy ha Ferenczi hajlandó volt átvenni e nevet és az általa hordozott tartalmat, mint terminus technicus-csírát, akkor a kölcsönös analízis párbeszédében, ha ki nem mondva is, de érvényesülnie kellett azoknak a jelentés-árnyaknak, amelyek nyomot hagyva futnak át az Orpha nevével jegyzett korai élményeken. Ezek az élmények arra a korra tehetők, amikor a gyermeknek még nincs sem kialakult énje, sem nyelve, sem elhárító mechanizmusai. Minthogy a gyermek ekkor még valóban infant - nem-beszélő - az őt ért hatásokra sem azok bekövetkeztekor, sem felnőttkorában nincsenek szavai, lévén, hogy azokra szavak a felnőtt szótárban sincsenek. Éppígy nem volt szava a freudi pszichoanalízisnek sem ennek a szakasznak, sem pedig traumatikus és poszttraumatikus élményeinek leírására, és nem volt szava a felnőtt betegek élményeinek leírására sem. A szakaszt Ferenczi nevezte el a traumára való reagálás módjáról, az azonosulásról mimetikus szakasznak. Megtalálta hozzá Perseus és Medusa mítoszában az örök-emberi történetet is/ A felnőtt betegben lezajló folyamatokra, azok gyermekkori előképére és okaira, a mimézis dinamikai feltételére viszont R. N. alkotott mítosz-hordozó és -alkotó nevet. 4. Orpha története a Naplóban. Orpháról először a január 12-i bejegyzésben olvashatunk, majd január 17-től május 1-ig nem esik róla szó. A május 1-jei 39
