Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Bálint Péter: Tarvágás (regényrészlet)

Kisebbik lányom táncbemutatóján láttam hasonló asszonytáncot, mely évszázados fájdalmat sugárzott. Ezzel szemben az idén több éves hiányt pótol az eső; ám a föld, a hetek óta tartó esőzés ellenére is szomjasan issza a vizet. Szinte szemmel követhető a sarjadás, a friss hajtások és levelek szaporodása, vigyázni kell a levéltetvekre. Az egyik idős nénitől hallotta a feleségem, hogy friss csalánt kell két-három napig vízben áztatni, s ha annak a levével bőségesen meglocsolja az ember a rózsabokrokat (különösen a bimbókat), a bodza- és diófahajtásokat, igen gyorsan megszabadulnak az élősködőktől. Igaz, három nap után ennek a természetes permetszernek olyan iszonyatos szaga van, mint a tyúktrágyának, de valóban hatásos.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy a bőséges esőzés ellenére is elvitte az idei cseresznye-, meggy- és sárgabaracktermésemet a monília, s valószínűleg az idősebb fáim is mind kipusztulnak, mire megjön az ősz. Veszteségeim, ahogy öregszem, egyre fájdalmasabban érintenek. Bekövetkeztük pillanatában fennhangon faggatom az Urat: miért pont engem szemelt ki áldozatául, s keresem vétkeimet, mérlegelem súlyukat, akárha ellenőrizhetném a „Főnököt” ítélkezésében. Hajlandó vagyok elfogadni büntetését, annak ellenére is, hogy már az itteni emberek sem hisznek létezésében, megváltó erejében, s templomba sem járnak, mert talán hinni sem tudnak a szeretetben, oly régen volt részük benne. A fiatal kálvinista lelkészt szoktam látni az után, ahogy egy- egy idősebb asszony panaszait hallgatja, tereferél velük, igyekszik lelket önteni beléjük, viszont a plébánost sosem láttam eleddig. Kádár barátom elmondásából tudom, hogy mindkét gyülekezetbe mintegy ötven-ötven hivő jár rendszeresen istentiszteletre, holott korábban, még az átkos szocializmus idején is majdnem tömve volt a templom. Hiába, a népesség fogyatkozása, a média gátlástalan hazudozása mindenütt érezteti hatását.

Hogy mégse maradjunk kedvenc szörpöm és lekvárom nélkül télire, a közeli Bodrogkőváralján veszek harminc kiló sárgabarackot egy termelőtől (szinte bagó pénzért, de még ezen az áron sem kell a hazai felvásárlóknak, a szlovákok viszik kamionszámra a termést). Feleségemmel két álltó napig kínlódunk vele: felezzük, magvaljuk, cukorral keverjük, passzírozzuk, főzzük egészen addig, míg végül üvegbe kerülnek, és meleg dunsztba tekerve hagyjuk kihűlni. Nagyanyám szorgoskodása rémlik föl emlékezetemből, s természetesnek gondolom, hogy nyaranta vidéken időzve, folytatjuk a befőzés és lekvárkészítés hagyományát, még ha kicsit nyűgös is. Nekünk, értelmiségieknek, kötelességünk az ilyesfajta hagyományok őrzése és átadása; egyik barátom szerint példát kell mutatnunk, olykor a modernizáció feltétlen hívei és szószólói ellenében is. Alkalomadtán, nekünk kell elhitetnünk a parasztemberekkel, hogy érdemes visszatérniük apáik mesterségéhez, mindennapi és önellátó tevékenyégéhez: önnön védelmük és független létük érdekében. A globalizáció bajnokai: az erőszakosan kiterjesztett érdekszövetségek képviselői és az általuk pénzelt, megvesztegetett politikusok ugyanis abban érdekeltek, hogy a vidékiek is az áruházláncok fogyasztói legyenek, s kevesebb gondot fordítanak arra, hogy az őstermelők, a paraszti gazdaságok fenntartói miből élnek meg.

Az előző években gyakran megálltam egy-egy kedvenc bokrom előtt, és

19