Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Bálint Péter: Tarvágás (regényrészlet)

hosszasan elnézegettem őket, ismételgetve a régi mondást: „a gazda szeme hizlalja a termést”, de nem vettem észre rajtuk olyasfajta gyors változást, mint az idén. Persze minden évben akad egy titkolt kedvenc. A jezsámen, a lonc- rózsa, a som után most a labdarózsa és az éppen cseperedő' félben lévő fügefa vonja magára aggódó tekintetem. A főiskolánkon van egy kertész néni, aki rendszerint beszélget a növényekkel, azt tanácsolta nekem: „már ne nézzen egészen bolondnak a tanár úr, de higgye el nekem, csak így nőnek a virágok, ha becézi őket az ember”. Nem haboztam szót fogadni ennek az egyszerű, nagyon is lelkes kertésznek. Feleségemmel nem voltunk rest kérni a helybeliektől azokból a virágmagokból vagy palántákból, melyek kedvünkre valónak tűntek. Ha rögtön nem is tudtuk, miként bánjunk velük, az adományozó tanácsait megfogadva és memóriánkban elraktározva saját tapasztalatainkat, lassan kiismertük ápolásuk és nemesítésük titkait. Konyhaszekrényünk polcain gyülekeztek a kertészkedéssel és kertépítéssel kapcsolatos folyóiratok, könyvek és albumok, esténként sokáig bújtuk a szakirodalmat.

A szomszédom, Zavadszky, ma hajlandó volt levágni a derékig érő gazt. Mintha fogságból szabadultunk volna: végre járni-kelni lehetett a kertben. Korábban hiába is könyörögtem neki hetekig, az allergiára hivatkozva, meg a szúnyogok szaporodására, egyszerűen nem állt kötélnek. A bor kívánatosabb volt számára, mint a munka vagy a mellékes kereslet, s ezzel a mentalitással nem volt egyedül. Most, hogy visszahozta a néhány hete elcsapott élettársát, a reggeli esőzés múltával rögtön nekiveselkedett a harmatos gaznak: gondolom kellett a pénz a másnapi ebédhez. Bámulatos, hogy a helybeliek többsége mily’ kevés pénzből képes megélni, mennyire nem törődik azzal, hogy mit hoz a holnap. Számukra bármilyen fordulatot ígérnek a politikusok, mindig a rövi- debbet húzzák - így vélekednek erről egymás között. Persze nem éppen népszerű gondolat az elesettekkel szembeni érdektelenséget hangoztatni, még ha magukban sokan gondolkoznak is ekképp, mégis van abban a vélekedésben szemernyi igazság, hogy nem tesznek meg mindent fölemelkedésükért. Ha a keveset kell beosztani, döbben rá az ember a dolgok talmi értékére, s arra, hogy cseppet sem jelent gondot mellőzni olyasfajta szenvedélyeket, melyek kielégítéséért annyi erőfeszítést tettünk korábban. Meglehet, azért vagyok bátor ilyesféle kijelentést tenni, mert nem én kényszerülök a lemondásra. Mások kárára hozni erkölcsi ítéletet kevésbé fájdalmas, mint a magunkéra.

Kőfaragó volt egykoron a beszédhibás ember, majd évtizedig járta az erdőt a favágókkal, de ízületi betegségei miatt leszázalékolták; mostanság többnyire fűnyírással, s ha a szükség úgy hozza, egy-két napi sírkőfaragással keresi meg a kenyérrevalót. Nem sokat bajlódik az étkezéssel, erről kutyái többet tudnának mondani. Néha összeüt valamit, többnyire egytálételt, vagy az édesanyja főztjét eszi. Jóravaló léleknek ismertem meg a nyurga férfit, egyedüli hibájaként azt róhatom föl neki, hogy képtelen ellenállni a bornak, pedig intő jel lehetne a számára, hogy barátai s a vele egyívásúak közül sokan, talán túlságosan is sokan, kint fekszenek már a temetőben. Ráadásul ő ásta a sírjukat, hiszen a kőfaragó mester egyben a temetkezési vállalkozó is!

Édesanyjának ugyan évente tizennégy-tizenöt hektoliter bora van, csakhogy

20