Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Gergely Edit: Pozsonyi beszélgetés Tőzsér Árpáddal

ző, hogy hátra is (a születés felé) s előre is (a halál felé) valami önmagán túlira mutat, de ebből semmiféle elv nem következik. Sem az, hogy amire az itt-lét utal, az puszta koholmány, nem létező valami, sem az, hogy csak a túl létezik, s persze az sem, hogy az ember léte értelem nélküli. Azt hiszem, akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy az emberi lét annyiban lényeges (lényeggel bíró), amennyiben lényegessé tudjuk tenni, amennyiben az emberi lét ellentmondásosságát, a véges agynak a nálánál nagyobbat, a végtelent befogni kívánó természetét megértjük, mert ezzel megértünk valamit a rajtunk túliból is. Az önmaga lényegét kereső Mittel úr épp azért komikus és ironizálható figura, mert úgy keresi a lényeget, mint valami eleve adottat, mint Ariosto Orlandója a saját eszét, amelyet a szellemek egy holdbéli befőttes üvegbe rejtettek.

Publicisztikai írásaiban, irodalmi jegyzeteiben folyamatosan reagál a politikai eseményekre. Miért tartotta fontosabbnak ’89 után is a reagálást, a publicista külső, rálátó pozícióját, mint a közvetlen, politikai részvételt? A kelet-közép-európai irodalmakban ugyanis az utóbbi volt a gyakorlat: nagyon sok íróból lett égjük napról a másikra politikus.

A „folyamatos reagálás” azért túlzás. Teljesen spontán módon, de úgy alakult az életem, hogy csak a történelemfordító időkben írtam publicisztikát: 1956 után, a hatvanas évek közepén (a „prágai tavasz” tulajdonképpen 1963- ban, a cseh Liblicén kezdődött, egy nemzetközi Kafka-konferenciával), 1968- 69-ben, s 1989-ben... S hogy mért nem lettem ’89 után politikus? A „parlament” a francia „parier” (beszélni) szóból származik. En, úgy látszik, nem vagyok politikus alkat, nem szeretek beszélni. Ha a politikusok szava nem abron- csolódik rá az egzisztenciára, végtelenül unom. Azonkívül pedig félek a hatalomtól. A sajátomtól is. Volt már alkalmam - kicsiben és néhányszor - gyakorolni, s akkor mindig kibújt belőlem a zsarnok. Aki a hatalom kévéért ott tudja hagyni az irodalmat, az valószínűleg nagyobb gazemberségekre is képes.

Kiket szeret, kiket olvas a kortársai közül?

Mindenevő-olvasó vagyok. Hálistennek nagyon sok a tehetséges írónk-köl- tőnk. Csakhát: sok a hivatásos és kevés az elhivatott. Meggyőződésem, hogy korunk irodalmát száz év múlva kb. úgy fogják emlegetni, ha még lesz száz év múlva emberiség, mint ahogy mi ma a manierizmust vagy a szentimentaliz- must emlegetjük. Az ún. posztmodern irodalom az átmenet irodalma, rajtunk keresztül jön valahonnan, és megy valahová az irodalom, de mi mint irodalom valószínűleg helyben (azaz a mához kötődve) maradunk. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy személytelenek és „univerzálisak” legyünk, de éppen ezzel a törekvésünkkel ragadunk bele túlságosan a korunk földjébe, pontosabban a korunk ideológiáiba. Csak egyetlen olyan magyar kortársam van, akit mindig és újra szeretve és kigyúlt füllel, lélekkel olvasok. Ügy hívják, hogy Sekszpír Vilmos. Arany János és Vörösmarty Mihály fordításában.

33